Special Chapter #1

Egy emlék~

Mikor visszaemlékszem szüleimre mosolygok. Egy rossz emlékem sincs róluk.

Az első, ami eszembe jut róluk az az, amikor megtanítottak korizni.

December volt és én meg csak hét éves. Kimentünk egy tóhoz, ami jó vastagon be volt fagyva. Anyu segített felvenni a korimat, majd segített a jégre menni. Eltávolodott tőlem és mondta, hogy menjek oda hozzá. Mikor odatipegtem hozzá megfordított apu felé, aki körülbelül öt méterre állt. Lökött rajtam egyet és miközben apu felé emelgettem a lábam mutatta, hogy csináljam a lábammal. Utánoztam, amit csinált és sikerült odamennem hozzá, de az utolsó méteren elestem viszont apu elkapott így csak mosolygott rajtam. "Semmi baj" - mondta. Ő is megfordított és anyu felé mutatott. Oda-vissza mentem közöttük, amíg meg nem tanultam, hogyan is kell.

Mikor már belejöttem megfogták a két kezem és köröztünk a tó mentén.

Az egyik legjobb napom volt, amit együtt töltöttünk.

Mikor hazamentünk anyu megfőzte a kedvenc kajámat és családi filmezés közben fogyasztottuk el azt a nappali kanapéján.

Együtt aludtunk be a "Gyűrűk ura" filmen, mivel az apu kedvence, de mindenki már nagyon fáradt volt. Az akkori cicánk Thomas az ölemben szintén velünk aludt el.

Néha már akkoriban is, mivel ismertem már JongDaet, vele álmodtam. Tudhattam volna, mi lesz a vége a dolgoknak.

The Orphan ~ The End

Vége lett a The Orphan-nak. Ezzel a videóval szeretnék mindent megköszönni és ez volt az a zene, ami a legtöbb ihletet hozta, főleg azért, mert a főszereplő énekli.

Köszönöm a több, mint 1700 megtekintést:)

Megígérem, hogy még speciális részekkel visszatérek:)

18.fejezet (vége)

Tényleg Amerika? (Pt.2)
~

Alig bírtam elaludni, mert tudtam holnap már tényleg egyedül maradok. Végül talán az idegességtől elaludtam.

*Másnap*

Bármennyiszer képzeltem el a lehetséges kimeneteleket, semmi jó nem jutott eszembe. Ők elmennek én meg itt maradok. Azt viszont nem tudom, hogy hol fogok aludni. Visszamegyek Cho házába..
Szeretném elhinni, hogy ez csak egy álom és semmi más. De nem így megy..
- Itt is vagyunk. - szólalt meg Mr. Kim kiszállva a taxiból.
- Milyen lesz Amerika? - kérdezte HyeMi.
- Egy új kezdet lesz, kicsim. - válaszolt Mrs. Kim. - Jaj, SooRin! Annyira fogsz hiányozni. Remélem, hogy megleszel. - ölelt át Mrs. Kim.
- Csak vigyázzon HyeMire kérem. - mosolyogtam.
- Megígérem, SooRin. Olyan voltál nekem, mint a lányom. Remélem a szüleid, ahogy fentről lenéznek rád büszkék rád. Én az lennék.
- Unnie! Szia! - jött oda HyeMi. - Megígérted, hogy tíz évvel később találkozunk, emlékszel?
- Igen, emlékszem. Megígértem, megtartom. - nevettem.
- Szia, unnie! - integetett.
- Szia, SooRin. - köszönt el Mr. Kim. - Legyél jó!
- Viszont látjuk még egymást. - ment el Mrs. Kim is.
Ott álltam JongDaevel a repülőtér előtt. Sóhajtottam és felnéztem JongDaere.
- Megígérnéd nekem, hogy egyszer még visszajössz? - kérdeztem.
- El se akarok menni.
- El kell menned és én elengedlek.
- Visszajövök még. - mosolygott rám kicsit bekönnyezve majd elindult befelé.
Viszont a bejáratnál megállt, visszafordult és visszafutva hozzám, arcom megfogva megcsókolt.
- Ne sírj, kérlek, amíg nem vagyok itt. - fogta meg továbbra is két kezével arcom és szemembe nézett közben.
- Nem fogok. De annyi mindent ígértem már.
- Maradj ilyen kérlek. - nyomott puszit homlokomra majd integetve és közben mosolyogva elindult a gépre.
Próbáltam visszafogni a könnyeimet, de egyszerűen nem ment és bekönnyezett szemmel elkezdtem sétálni a Kim ház felé.
Összeszedtem a cuccaimat a táskámba. Cuccaim között megtaláltam a könyveket, amiket JongDae adott. Belelapozva még mindig az első üres oldalon ez díszelgett:
,,SooRin, most már a hiányzó oldal nélkül befejezett a történet. Boldog karácsonyt!
  JongDae"
Istenem, JongDae...

*JongDae szemszög*
Már a repülőn ültünk. Én az ablak mellett, mellettem apu, mögöttünk pedig a lányok.
- Fiam, jobb lesz így. - szorította meg a karom biztatóan.
- Biztos? Ott voltak a barátaim, a suli és... - hagytam félbe a mondatot. - Tudom, mit csinált, de...
- Néha tovább kell lépni.
- El akartál választani tőle? - akadtam ki.
- Nem..JongDae csak..
- Szóval igen.
- Az bátyámmal élt együtt eddig és félek, hogy mit tett vele.
- Ő még mindig SooRin csupán kicsit más külsővel, de ugyanaz belül, apa. - fogtam vissza magam, hogy ne ordítsak.
- Kérlek, fiam..
- Hagyjuk, most már bármit teszünk ugyanaz már nem lesz. Próbálsz elválasztani valakitől, akit nem utálsz csak félsz. Félsz attól, mit tett vele a te testvéred. Elmondom, semmit csupán erősebb lett lelkileg talán. Mindegy, mit beszélek úgyse hallgatsz rám. - tettem fel a fejhallgatóm és kapcsoltam be zenét.
Minden zenéről te jutsz eszembe..

*SooRin szemszög*
A cuccaimmal elindultam Cho háza felé, majd odaérve összegyűjtöttem azokat is. Két táskányi ruha és pár könyv, ami nem az iskolai szekrényemben volt.
Kiléptem a házból majd a két táskával elindultam.
A kérdést feltettem magamnak:
,,Most hova?"
Elővettem telefonom, hogy felhívjam HyoYeont.
- Szia, szia.. - szólaltam meg.
~ SooRin, valami baj van? Már elment JongDae, ugye?
- Aha.
~ Gyere át, csövezhetsz nálam. - a hangján is hallani lehetett, hogy mosolygott.
- Köszi.
Elmentem HyoYeonékhoz, ott kedvesen fogadtak engem.
Az estét szokásos lány beszélgetésekkel, de főleg HyoYeon, végig beszéltük, majd éjfél környékén bealudt, de én nem bírtam ezért kimentem a szobájából nyíló erkélyére.
- Remélem, JongDae, te is jól vagy most. Már Amerikában az új szobádba üldögélsz. Bár az idő eltolódás miatt nem hiszem, hogy a csillagos eget nézed. - mosolyodtam el. - Jajj, JongDae, úgy hiányzol.. - sóhajtottam.

*JongDae szemszög*
Nehéz lesz megszokni ezt az idő eltolódás cuccot. Itt tizenegy órával több van, mint Koreába. SooRin talán most alszik valahol.
- Remélem, hogy van hol aludnod. Bár, ahogy ismerlek virrasztasz. - nevettem kinézve ablakomon. - Tudom, hogy ott vagy valahol, de még is annyira távol.. Kérlek, ne hiányolj..nem akarom, hogy fájjon. Jó éjt, SooRin, ha alszol. Újra látjuk majd egyszer egymást.

*Hétfő reggel*
Hétkor felkeltem és kirugdostam HyoYeont is ágyából.
- Suliba kell menni, ember! Ébresztő! Amire visszaértem a mosdóból, legyél felöltözve. - fenyegettem meg, de vigyorogva.
- Rosszabb vagy, mint az anyám. - ült fel ágyába.
Kimentem a mosdóba átöltözni, felvenni az egyenruhám és rendbe rakni magam.
Visszamenve a szobába láttam, hogy HyoYeon felöltözve viszont visszadőlve az ágyába fekszik.
- HyoYeon! - szóltam rá.
- Ébren vagyok. - ült fel.
- Na, fogd a cuccod!
- Mi ez? Kiképző tábor? - nyavalygott.
- Lehet az is. Hívhatod annak is. - nevettem.
- Haha. Nagyon vicces.
- Annak is szántam. - vigyorogtam. - Gyere menjünk suliba.
- Jó menjünk! - kelt fel az ágyából. - Szia, anya! - ordított mikor kiléptünk az ajtón. - Na, és hogy aludtál? - kérdezte.
- Jól. - feleltem.
- Nem volt túl meggyőző..hiányzik JongDae, ugye?
- Igen. De sajnos nem tehetek semmit. Nem mehetek el. Befejezem a sulit és kész. Különben is JongDae megígérte látjuk még egymást.
- Reméljük betartja, mert nem tudok, mit kezdeni veled. - nevetett.
- Kössz.. - mosolyogtam, de értettem a célzást.

*Három hónap múlva*
Ma van az évzáró.
Három hónap alatt egyszer se láttam JongDae és azóta HyoYeonnál lakom. Szülei szerint nem baj, nem zavarja őket, de remélem is, hogy nem vagyok a terhükre.
Hiányzik már nagyon az egész Kim család..
Három hónap alatt viszont sok minden történt körülöttem, de nem velem.
YoonAh összejött DongWooval és nagyon aranyosak együtt. HyoYeon barátnőmet észrevette Zitao.

- YuRi, istenem, hogy tudtál kitűnő lenni mindenből? - kérdeztem kiakadva, miközben sétáltunk HyoYeonék háza felé.
- Tanultam és nem a fiúkkal foglalkoztam. - röhögött.
- Oh, ne már, neked is biztos van olyan, aki tetszik legalább! - akadt ki HyoYeon is.
- Nincs. - húzta ki magát.
- És mi van ChanYeollal? - vigyorogtam.
- Öhm, mi lenne vele? - pirult el.
- Ah, semmi csak nem vagyok vak. - röhögtem. - Plusz elpirultál.
- Én nem. - takarta arcát. - Különben is..
- Ne próbáld kimagyarázni magad. - bökte meg HyoYeon YuRi oldalát.
Miközben röhögve sétáltunk feltűnt előttünk egy ismerős alak egyedül. Sétált felénk és én szinte szoborként álltam.
Mikor már csak két méterre állt tőlem a bizonyos személy, a lányok összenéztek mellettem és előrébb löktek. Beleesve a fiú karjaiba ébredtem fel a ledermedésemből.
- Szia! - köszönt elkapva engem.
- Szia. - pirultam el miközben szemébe néztem. - ...JongDae.
- Mondtam, hogy visszajövök még, SooRin. - mosolygott majd átölelt.
- Mi addig megyünk is. - tolta meg HyoYeont YuRi házuk felé. - Amúgy, üdv újra itt.
Elhaladtak mellettünk és elindultak HyoYeon háza felé tovább.
- SooRin, nagyon hiányoztál..
- Nekem is. - sóhajtottam mosolyogva.
- Gyere velem! - vetette fel az ötletet.
- Befejezem már itt a sulit, JongDae. Sajnálom..
- Én megértem, de szeretnélek mindig magam mellett tudni és nekem vissza kell mennem este Amerikába. - magyarázta.
- Elválasztani nem tud minket semmi. Ezt megígérhetem neked.
- Remélem is, SooRin. - ölelt át majd megcsókolt.
Az örökké túl hosszú idő..

*Tíz évvel később*

Befejeztem a sulit több éve, de hiányolom. Körülbelül nyolc éve már befejeztem, de hiányolom. A barátokat is meg magát a sulit is. Talán csak azért, mert nagyon messze vagyok Szöultól.
Amerikába jöttem JongDaevel miután befejeztem a sulit. És mióta itt vagyok semmi problémám nincs. Lehet csak az kellett, hogy JongDae mellett legyek mindig?
*Március nyolc*
- HyeMi. Emlékszel még? - kérdeztem leülve ágya szélére miközben pakolászott asztalán.
- Mire, unnie? - kérdezte rám se nézve a már tizenhét éves HyeMi.
- Amit tíz éve ígértem neked.
- Mi volt az? - nézett rám.
- Hogy mindent elmesélek, ami velem történt azóta, hogy kijöttem az árvaházból. Pont ma tíz éve.
- Tényleg elmeséled nekem? - lepődött meg.
- Igen. Ülj le ide mellém. Hol kezdjem?
- Az elején. - nézett rám izgatottan.
- Aznap mikor jött értem Mr. Kim vagyis az apád... - kezdtem el neki a történetet és végig hallgatta az egészet.

Ahogy elmeséltem neki a történetet egyszerűen csak arra gondoltam, hogy újra átélném..
~
- JongDae. - szólaltam meg a kezét fogva a parton.
- Igen? - nézett rám.
- Elgondolkodtam. - néztem a vízre. - Bármi is történt közöttünk az nem véletlen volt. Minden kellett ahhoz, hogy most itt tudjak állni melletted..és tudod, egy örökkévalóság is kevés lenne veled.. - mosolyogtam rá majd amint visszamosolygott rám újra átéltem azokat a pillanatokat, amik köztünk és velünk történtek.
Rájöttem, hogy igaz a mondás.

,,Ha szeretsz valakit engedd el és ha viszont szeret visszajön"..
és ha még árva is vagy mindig lesz egy család, aki befogad.. 
~ ÖRÖKRE

18.rész vége

VÉGE

~The Orphan~

17.fejezet

Tényleg Amerika? (Pt.1)
~

A szívem szinte már a torkomban dobogott, amikor JongDae ajka hozzáért az enyémhez.
Az esőben JongDaet átölelve álltam.
- SooRin, el fogunk költözni. - szólalt meg.
- Miattam, ugye? - néztem rá.
- Igen. Nem akar több sérülést a családba. - túrt bele vizes hajába.
- Bocsánat. - hajtottam le fejem.
- Miért kéne? Ha nem teszed meg, nem találkozunk. - mosolygott.
- De most meg elmentek. Valamiért úgy érzem, hogy valaki nem akarja, hogy egymás mellett legyünk. Mindig akad valami. Kérlek, csak ígérd meg, hogy nem felejtesz el.
- Hétvégén utazunk.
- Ígérd meg!
- Téged, hogyan tudnálak elfeledni? Tizenöt éve ismerlek. - nézett rám csillogó szemekkel. - Megígérem.
- Haza kéne mennem, de nem akarok.
- Elkísérjelek?
- Nem lehet. Idehívok valakit. - ráztam meg fejem.
- Na, legalább csak induljunk el, amíg telefonálsz.
- Rendben. - indultam el.
Útközben felhívtam HyunSeungot és két perc múlva mellém hajtott az ismerős jármű.
- Mennem kell. - sóhajtottam. - Kérlek, érj haza egészben. - simogattam meg karját majd beszálltam az autóba.
Amint becsuktam az ajtót és elhajtottunk. A visszapillantó tükörbe meglátva a távolodó alakot elszomorodtam.
- HyunSeung, én nem akarok elmenni innen. - szólaltam meg.
- Nincs választásunk. Vagy nevelőintézetbe mész.
- Legalább lesz ott ismerős. - nevettem.
- Mi?
- Aki miatt más útra léptem, bekerült. Ha nem is ismerem meg, akkor talán nem is ilyen lennék most. Bár van egy csomó ilyen, hogy ha őt nem ismertem volna meg, akkor..szóval már meg sem lepődöm. Nagyon régen nem beszéltem amúgy vele, de talán még jobban felkavarná a dolgokat.
- Nagyon régen beszéltél velem ilyenekről ha jól emlékszem. Mióta újra jársz suliba, más lettél.
- Tudom. Sok minden változott.
- Én meg azt tudom, hogy a te életedbe csak ő létezik. - parkolt le, de észrevettem más kocsikat.
- Ezek rendőrautók? - kérdeztem.
Kiszálltunk és bemenve a házba láttam, amint bilincset raknak Chora.
Nem próbált meg ellenkezni, hagyta az egészet.
- Cho, mi történt? - kerekedtek ki pupilláim.
- Az őrsre magukat is bevisszük. - szólalt meg az egyik egyenruhás.
Majd betessékeltek az egyik járőrkocsiba és elhajtottak az előbb említett épületig. Ott pedig egyesével beültettek minket egy-egy szobába.
Pár perc múlva bejött a helyiségbe, ahol én ültem egy rendőr és elkezdett kérdezősködni.
- Mióta volt a házban?
- Elmondaná mi a fene folyik itt? - akadtam ki.
- Bejelentés érkezett, hogy az emlegetett nevén, Cho követte el a Mr. Kim elleni gyilkossági kísérletet. Mit tud az ügyről? - kérdezte halál higgadtan.
- Ott voltam aznap.
- Mr. Cho vallomása szerint ön csak elterelésnek volt ott. Ő követte el a gyilkossági kísérletet. - magyarázta belelapozva egy füzetbe.
- Én tettem. Ismerem Mr. Kimet is.
- Önszántából akarta lelőni? - dőlt kicsit előre székében.
- Uram! - lépett be egy másik rendőr. - Jönnie kéne.
- Máris. - állt fel és becsukta maga után az ajtót.
Egyedül maradtam a szobába. Járt a lábam idegességemben.
~
Pár perc múlva megjelent az előbbi rendőrtiszt Cho társaságában.
- Mi történt? - kérdeztem.
- SooRin, most figyelj rám. - nézett a szemembe. - Letartóztattak. Börtönbe kerülök. De tudd, hogy én hívtam ki a rendőröket azért, hogy jobb apa legyek vagy legalább ember. Kérnék tőled viszont valamit. Az öcsémnek mond meg, hogy sajnálom.
- Ki?
- Tudod.
- Mr. Kim? - hökkentem meg.
- Csak élj újra úgy, mint azelőtt. Ne foglalkozz semmivel.
- De én tettem. - fordultam a tiszt felé.
- Csak engem próbálsz védeni, de én sok mindent tettem és mindezt bosszúból. HyunSeungot is csak belerángattam az egészbe. De őt is beviszik. Mind a ketten ártottunk neked. Jó vagy legbelül csupán a külső tényezők miatt lettél az, aki.
- És ha én szeretek így élni?
- Nem szeretnél. Szia, SooRin. Az unokaöccsémre meg vigyázz. - mosolygott rám, ahogy még azelőtt még soha.
- Olyan volt nekem, mint az apám. - szóltam még utána.
- Köszönöm. - mondta, majd becsukta a rendőr az ajtót.
Cho olyan volt, mint egy könyv. A külső dolgok változtak, de belül ugyanaz maradt. Miattam feladta magát, hogy engem mentsen, hogy ne kerüljek nagyobb bajba. De miért?..
~
Amint elhagyhattam az őrsöt körülnéztem. Hova menjek most? Az üres házba?
Eldöntöttem, hogy sétálok.
Elballagtam a suliig és megálltam a kapu előtt. Sikerrel kinyitottam azt majd belépve elsétáltam az udvar egyik részében található kosárpalánkig.
Nagyot sóhajtva gondolkoztam el, mit is tettek most értem Choék.
El is sírtam magam.
~
Megrezzent telefonom. HyoYeon hívott.
- Igen? - vettem fel.
~ Oh, SooRin, jól vagy? Olyan fura a hangod. Baj van? - aggódott.
- Nincs, nincs..
~ Még egy nincs és el is hiszem.
- Vannak dolgok, amiket nem tudsz vagyis nem tudhatsz.
~ Na!
- Minden annyira megváltozott. Sok dolgot pedig nem értek, miért történik.
~ SooRin..
- Mennem kell, HyoYeon. Szia!
~ Szia..
Letettem majd ott ácsorogva a palánk előtt, még egyenruhában lehajtottam fejem.
Emeld fel a fejed, SooRin.
Kimentem a suliból és elkezdtem ismét ballagni ezúttal a Kim ház felé. Mikor odaértem a ház elé ismét megnéztem készülékem és tárcsázni kezdtem.
- Mrs. Kim! - szóltam bele. - Szeretnék Mr. Kimmel beszélni. Tudja adni? - néztem fel a házra. - Várjon! Inkább átmehetek? Személyesen szeretném mondani.
~ SooRin, persze, persze. - érkezett a válasz.
Benyitottam a kapun majd a bejárati ajtót is kitártam és belépve Mrs. Kim arca köszöntött.
- SooRin, te, itt. Ilyen későn? Miért mászkálsz az utcán? Nem zavar, hogy itt vagy, de nem kószálhatsz kint.
- Mr. Kim. - fordultam férje felé. - A bátyja üzent, hogy sajnálja.
- Mikor találkoztál te azzal a nem normálissal? - kérdezett vissza.
- Vele éltem eddig. Jó, nem csak vele. Hosszú sztori. De csak ma tudtam meg, hogy a testvére.
- Hogy keveredsz te mindig ilyen helyzetekbe?
- Én se tudom.
- Tudom, hogy sajnál mindent, de mindegy már.
- Én lemaradtam valamiről? - nézett rám Mrs. Kim.
- Én...
- Nem számít SooRin. - mosolygott Mr. Kim.
- Nem maradsz itt, SooRin? - kérdezte egy kis csend után Mrs. Kim.
- Hm? - kaptam fel a fejét.
- Miért nem alszol itt? - ismételte meg.
- Nem, nem. - ellenkeztem.
- De és maradt ruhát itt amibe tudnál aludni. Na! - mosolygott.
- Rendben. - bólintottam.
- Jaj de jó! - vidult fel arca.
- Addig felmegyek az emeletre. - szólaltam meg.
- Jó jó. Én főzök vacsit. - vigyorgott továbbra is.
Felbaktattam a lépcsőn és nyitódott JongDae szobájának ajtaja. Kilépett rajta a szoba tulajdonosa, s mikor észrevett nem tudta hirtelen, szerintem, hogy igaz ez vagy csak álom. Elkerekedett szemekkel nyelt egy nagyot.
- SooRin? - kérdezte egyet felém lépve.
- Igen. - mosolyodtam el.
- SooRin. - mondta majd átölelt.
Lehunyva szemem átkaroltam derekánál.
Ismét itthon.
- Nagyon más lettem. - szólaltam meg még mindig hozzábújva. - De ha veled vagyok nem tudok másképpen viselkedni.
Elmosolyodva állam felemelve belenézett szemembe.
- Minden egyes alkalommal mikor a szemedbe nézek újra beléd szeretek, SooRin.
Felcsillant szeme és újra elmosolyodott.
Kérlek, csak most maradjon így minden..
~
- HyeMi. - szólaltam meg az ablakban ülve. - Tényleg semmit nem változtattál a szobán?
- Te kérted, unnie. - vigyorgott. - Négy nap múlva elköltözünk. Te nem jössz?
- Nem lehet, HyeMi. Be kell fejeznem a sulit végre.
- Végre?
- Megígérem, hogy egy nap, mondjuk tíz év múlva ugyanezen a napon elmesélek mindent, ami azóta történt, hogy eljöttem az árvaházból. Rendben?
- Tartsd is be! - ráncolta össze homlokát.
- Én minden ígéretemet betartok.
- Szeretnék olyan lenni, mint te. - jelentette ki.
- Miért? Én csak szerencsétlen vagyok, HyeMi.
- De közben mégsem látszik ha valami fáj vagy ilyesmi. Felnézek rád.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Na, aludj most már.
Betakartam majd lekapcsoltam a lámpát.
Visszaültem az ablakba és kifelé bámultam.
- Unnie.. - szólalt meg.
- Igen?
- Örülök, hogy itt vagy. - jelentette ki. - Jó éjt!
- Én is. Jó éjszakát! - sóhajtottam majd már csak HyeMi szuszogását hallottam.
A jó idő miatt kinyitva maradt az ablak. Az emlékek megint megrohamoztak. Ahogy az ablakban ülök és meghallom JongDae hangját.
- Ébren vagy még? - suttogta.
- Igen. - válaszoltam.
- El kell mennem Amerikába.
- Tudom, JongDae. - sóhajtottam.
- Jó éjszakát, SooRin.
- JongDae, én itt fogok maradni. Mindegy, mi lesz.
- Tudom, SooRin. - vett nagy levegőt. - Jó éjt!
- Neked is. - néztem ki az ablakon majd bealudtam.

*3 nappal később*

Ebben a három napban a Kim házban aludtam és ismét otthon éreztem magam.
Péntek reggel felkeltem majd felöltözve elindultam a suliba JongDaevel.
Beérve a suliba ismét a három napja már minden reggel megkapott szöveggel szólalt meg HyoYeon.
- Ah, újra együtt jártok suliba? - kérdezte mosolyogva.
- HyoYeon, csitt! - szóltam rá.
Majd rápillantottam mellettem ülő JongDaere, aki csak vigyorogva hallgatta.
- Te meg mit vigyorogsz? - röhögött YuRi.
- Csak hallgatom a beszélgetést. - bólintott.
- Tényleg holnap elutaztok? - érdeklődött HyoYeon kicsit elszomorodva.
- Mindjárt jövök. - vettem észre YoonAht.
Ezalatt a három nap alatt kicsit hatott a terv, miszerint DongWoo az tetteti, hogy YoonAhval együtt van vagy ilyesmi.
YoonAh éppen kiviharzott a teremből, mikor utána mentem.
- YoonAh! - szóltam utána. - YoonAh. - futottam utána a folyosón, amikor bement a lánymosdóba és magára zárta a wc ajtaját. - YoonAh? - kérdeztem bekopogva az ajtón.
- Hagyj, Shin! - szipogott.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Mit érdekel az téged?
- YoonAh, én kedves vagyok általában, de még veled is azok után, amit csináltál. - akadtam talán kissé ki.
- Ne legyél kedves velem, SooRin. - sóhajtott. - El fognak válni a szüleim. DongWoo pedig randira hívott. - bökte ki.
- A szüleid miatt nem kell ilyenkor aggódnod. Csak mond el nekik, te hogyan érzel és azt is, hogy ugyanúgy szeretni fogod őket. DongWooval meg mit problémázol? Kedves, helyes srác.
- Talán igazad van. - szipogott.
- Tudod, ilyenkor el kell mondani a barátoknak ezeket, akik adnak tanácsot és segítenek. Én a barátomnak tartalak, YoonAh.
- Köszönöm, SooRin, de sajnálom. Mindent, amit tettem ellened. - szabadkozott.
- YoonAh, én már megbocsátottam és szerintem néha csak emészted magad belülről. Hagyod, hogy a féltékenységed irányítson. Nem mondom azt, hogy én még nem voltam féltékeny, de ez emberi dolog, amit meg kell tanulni kordában tartani. Nekem sem megy még, de nem teszek olyanokat, hogy másnak fájjon. Addig nem mennék el.
- Köszönöm, SooRin. - nyitotta ki az ajtót letörölve könnyeit.
- Bármi is jön a barátokra számíthatsz. És ne úgy szerezz barátokat, hogy megfélemlítesz pár embert.
- Rendben. - sóhajtott.
- DongWooval meg menj el. Mit árthatna? - simogattam meg vállát, majd együtt tértünk vissza a terembe.
Mindenki kerek szemekkel nézett rám és egykori "ellenségemre".
~
A suliból miután elköszönt mindenkitől JongDae, hazaindultunk.
- Annyi hely van itt a környéken, amihez emlékek fűződnek. - sétáltunk. - De az fájt a legjobban amikor szilveszterkor elköszöntél tőlem. Utána két hónapig nem láttalak. - nézett rám JongDae.
- Elmeséltem, hogy miért. Sajnálom, JongDae.
- Ah, tudom, tudom. Csak az a két hónap fáj, amikor nem láttalak. - mosolyodott el és fogta meg kézfejem.
- Még mindig tetszem? - néztem a szemébe.
- Nem.. örökké és minden pillanatban szeretni foglak! - ölelt át szorosan.

Ne engedj el soha..

17.fejezet vége

16.fejezet

Minden a helyén lenne?
~

*SooRin szemszög*
Az órák kicsit furábban teltek a történtek után. Nem hiszem, hogy bármi is ugyanolyan lesz, mint régen. Vagyis már nem olyan, mint régen volt. Azon se lepődnék meg ha az árvaházba kelnék fel és mindez csak álom lett volna, de hát egyfajta álom ez is, amit nem hiszek el. A múltban bármi is történt újra kezdett előjönni és csak ezek változtattak néhány döntésemen.
Elgondolkodom néha, hogy mi lett volna ha..?
Mi lett volna ha nem hoznak el az árvaházból Mr. Kimék? Nem ismerem meg JongDaet, mármint nem találkozunk újra.
De valamiért ennek így kellett történnie..
~
Suli előtt várva HyunSeungot, hogy megérkezzen észrevettem egy ismerős bagázst.
- Ezek tényleg ők? - próbáltam jobban fókuszálni az egyes arcokra, de mikor elkezdett felém indulni tudtam, hogy ők azok.
- SooRin! Rég láttalak! - futott hozzám Tiffany.
- Újra suliba járhatsz? - kérdezte SooKyu.
- Igen, de ti honnan tudjátok? - lepődtem meg.
- Zitao szállítja az infókat. A barátunk vagy és nem is szólsz nekünk? - sértődött be DongWoo.
Amikor elhaladt mellettünk YoonAh csatlósaival és talán sírt is.
- Várjatok! - szólaltam meg, majd YoonAhék után futottam. - YoonAh! - álltam az útjába.
- Menj arrébb Shin! - mordult fel.
- Csak segíteni akarok, mi a baj? - sóhajtottam.
- Semmi közöd hozzá! - emelte fel a hangját, mikor KyungSoo elment mellettünk.
És mikor újra visszanéztem YoonAhra lehajtotta fejét.
- KyungSooval történt valami.
- SooRin, menj innen inkább. - nézett szúró tekintettel TaeYeon.
- Lányok, mindjárt megyek utánatok. - küldte el őket YoonAh. - SooRin, nem kell a segítséged. - mondta higgadtan, mikor elment mellőle a két lány.
- Mi történt?
- KyungSoonak nem tetszem, sőt azt mondta, hogy egy ilyen lánnyal, mint én össze se jönne.. - bökte ki végül.
- Mi lenne ha féltékennyé tennéd? - vetettem fel az ötletet. - Van egy haverom, aki nem ide jár, de biztosan segít. Gyere! - mentem vissza a srácokhoz YoonAhval. - Srácok, YoonAh. YoonAh, srácok. - mutattam be őt.
- YoonAh? - kapta fel a fejét DongWoo.
- Mi lenne DongWoo ha segítenél féltékennyé tenni egy srácot? Biztos jó vagy az ilyenbe. - nevettem.
- Várj! - szólalt meg Tiffany. - Mi a sztori?
- Azt inkább hagyjuk. - jelentettem ki. - KyungSoot kicsit észhez kéne téríteni. A fiúknak az kell, amit nem kaphatnak meg.
- Hé! - akadt ki az összes fiú.
- De igaz srácok! - bólogatott SooKyu.
- A terv az, hogy elhitetjük KyungSooval, hogy YoonAht már nem érdekli és DongWooval van. Valaki segítene?
- Rendben. - jelentkezett DongWoo.
Mindenki lóbálta kezét, hogy benne van a tervben.
A többi dolgot megbeszéltük. Hazakíséri KyungSooék felé YoonAht mindennap, meg hasonlók.
Észrevettem HyunSeung kocsiját, így elköszöntem.
Odasétáltam a kocsihoz és épp szálltam volna be, mikor JongDae odarohant.
- SooRin! SooRin.. - lihegett.
- Mi az, JongDae? - álltam a kocsi mellett, de fogtam a kinyitott ajtót.
- Szeretnék valamit mondani, de amíg nem biztos inkább nem viszont majd talán holnap. - mosolygott majd elköszönve elment.
- Szia. - suttogtam meglepődve.
Beszálltam a kocsiba majd HyunSeung kezdett el hozzám beszélni, de a szavak csak kis mértékben érték el a fülem. Végig azon gondolkoztam, hogy mi az, amit el akart mondani.
- SooRin? - nézett rám HyunSeung.
- Mi? - tértem magamhoz. - Bocsánat. Csak gondolkodtam. Megismételnéd?
- Cho el akar költözni.
- Mi? - hökkentem meg.
- Attól fél, hogy a múltkori eset miatt a rendőrség megtalálja.
- Akkor miért nem költözik el ő egyedül?
- Mi is benne vagyunk ebben az egészben. Vajon mit szólna a rendőrség ha megtudná, hogy te lőtted meg azt a tagot?
- Persze, mert önszántamból tanultam lőni meg ilyesmi. - néztem szúró szemmel. - Meg nem elestem és úgy szereztem ezeket. - mutattam karomra. - Persze, baleset volt minden.
- SooRin, jobb lett volna ha hozzánk se kerülsz? Ha mindez meg se történik? Choval beszélj a dolgokról.
- Miért lettél ilyen mogorva? - kérdeztem, de semmi válasz nem jött.
Az utat hazáig síri csendben ültem végig, de amint leparkolt, bejutottunk a házba és megláttam Chot a nappaliban előjött az a hang.
- Cho! Miért akarja megint, hogy szar legyen nekem? Be akarom fejezni a sulit.
- SooRin, tudod egyféleképpen maradhatsz itt. Ha visszamész az árvaházba. Vagy velünk jössz vagy a rendőrségen kötsz ki. A sitten akarsz megrohadni, kislány? Nem szép hely az elmondhatom. Főleg sok időt kapsz, mint kiskorú, aki gyilkossági kísérletet hajtott végre. - magyarázta felemelt hanggal. - Túl sokra nem fogod vinni az életben ha ilyen előéletet éltél.
- Tudják ez a maguk hibája! Maguk hoztak ide és én semmit nem tehettem. Normális életet akartam élni! Egyszerű és normális. Érti?! - fakadtam sírva. - És tudja én örülök, hogy a lánya már nem ilyen személlyel van, mint ön. Milyen apa volt ön?! - rohantam ki az ajtón.
Rohantam és hátra se néztem. Táskával nehéz volt futni, de legalább nem két táskával, mert amit JongDae hozott, azt beraktam a szekrényembe. Futottam, amíg el nem értem a partig.
Lerogytam a part melletti fűre és lábamat felhúzva zokogtam homlokomat rárakva térdeimre.
El kéne megint mennem? Túl sokszor mentem már egyik helyről a másikra. Olyan emberek hagytak el, akikre most nagy szükségem lenne.. A szüleimet akarom vissza. Tudom, az emlékeimben ott vannak, de nem ugyanaz. Tanácsot adhatnának. Mit tegyek most?
Éreztem, hogy mellém lép valaki majd leül és mikor felnéztem KyungSoo arcát láttam.
- Mindig ide jövök ha gondolkodni akarok. - sóhajtott. - Te min gondolkodsz?
- Nem tudod, az egész sztorim. - nevettem el magam letörölve könnyeim.
- Van időnk, mesélj. - mosolygott.
- Félek, ha elmondanám akkor már rám se akarnál nézni.
- SooRin, tudnod kell, hogy nekem először tetszettél, de utána megláttam, hogy nézel JongDaere és le is mondtam rólad.
- A dolgaim most nagyon megkavarodtak.. - kezdtem el mesélni, körülöttünk egyetlen ember sem volt.
Elmeséltem a történetem és a végére eldöntöttem.
- Nem akarok elmenni. - néztem magam elé.
- SooRin, ugye tudod, hogy én nem vagyok valójában itt? - mondta KyungSoo majd hirtelen eltűnt.
Ez most csak ideképzeltem? Nem lehet igaz..
- Nem akarok elmenni. - ismételtem meg magam. - Nem akarok újabb várost vagy barátokat. Nekem minden jó úgy ahogy van. Vagy nem..

*Eközben a Kim házban*

*JongDae szemszög*
- Apa! - köszöntöttem a székében ülő apám. - Végre hazajöttél?
- Igen, hazajöhetett. - válaszolta anya. - De valamit meg kell beszélnünk, JongDae.
- Mit? Csak nem azt?
- Elköltözünk. Azok után, ami apáddal történt. Megbeszéltük, hogy elmegyünk. Így hát a hétvégén megyünk, hogy ezt a hetet még végigjárd. Tudom, ez nehéz lesz, de muszáj, nehogy minket is bántson, aki apádat.
- Hova költözünk? - sóhajtottam.
- New York.
- Miért kell másik kontinensre menni? - akadtam ki és viharzottam ki a házból.
Azt nem értem, hogy próbáltak a helyükre menni végre a dolgok és most újra fel akarjuk kavarni az egészet. A lényeg az, hogy ezen a héten megyek még suliba.

*SooRin szemszög*
Elkezdtem sétálni, de nem is lehetett volna jobb a helyzet még rátett az is egy kis esővel.
Úgy érzem, ezt megérdemlem...
Felpillantva megláttam szembe velem tíz méterre JongDaet. Megtorpanok és felgyorsult szívverésem próbáltam túlélni. Mikor ő is észrevett felém kezdett futni és amint odaért hozzám felkapott és átölelt. Letett és vizes hajam elhúzta arcomból.
- Nem akarok elmenni. - szólalt meg.
- Én se. - válaszoltam bekönnyezve.
- Soha többé nem akarlak elveszteni. - fogta meg arcom.
- Soha sem vesztettél el. - mondtam, mire közelebb hajolva megcsókolt.

Soha többé nem megyek el innen..

16.fejezet vége

15.fejezet

Mi jön most?
~

Az idegeimen ültem, hogy végre kimondja a választ.
- Járhatsz suliba, SooRin. - sóhajtotta.
- Tényleg? - nem hittem a fülemnek. - Köszönöm! - ugráltam.
- Hétfőn mehetsz is. HyunSeung elvisz majd a suliba.
- Köszönöm! - mosolyogtam.

*HyunSeung szemszög*
- Biztos ebben? - kérdeztem főnökömtől, mikor SooRin elment.
- Kiderül, hogy jól döntöttünk-e, HyunSeung.

~ 3 nappal később: Hétfő ~

*SooRin szemszög*
Az utolsó lépcsőfokról léptem le mikor ott termett előttem HyunSeung.
- Mehetünk? - kérdezte.
- SooRin, - szólt Cho. - csak azért ha haza kellene jönnöd vagy ilyesmi. - nyújtotta át telefonom.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
Kimentünk a kocsihoz, majd útközbe elkezdtem parázni.
- Te most ideges vagy? - röhögött HyunSeung leparkolva.
- Igen.
- Mitől félsz?
- Nem tudom.
- Na, inkább menjél! - küldött ki a kocsiból.
Megálltam a kocsi mellett, amikor az közben elhajtott. Nagy szemekkel néztem az előttem álló magas épületet. Sóhajtva emeltem fel fejem az égre, majd erőt véve magamon megindultam befelé.
Míg beértem nem mondom, hogy nem néztek meg páran. De egy osztálytársamat sem láttam köztük.
Beléptem az ajtón és megint az az érzés fogott el, mint az első napon.
- Miss Shin? - lépett mellém egy ismerős arc. - Újra itt.
- Mr. Han! Jó reggelt! - mosolyogtam.
- Nehéz lesz ezt a sok időt visszapótolni. Miért halasztott?
- Hosszú történet, Tanár úr.
- Gyere! Felkísérlek. Mivel a hétfő első óra történelem megmaradt. - vigyorgott.
Fellépcsőztünk, majd megint a "Várj itt" mondat.
A lábam elkezdett remegni, mikor becsengettek. Mindenki eltűnt a folyosóról és azután invitált be Mr. Han vigyorogva.
Belépve egyből a meglepett és ámuló arcok figyeltek.
- Sziasztok! - integettem.

*JongDae szemszög*
- Gyerekek! Csend! - lépett be Mr. Han. - Új osztálytársatok érkezett ma. Ahogy mindig, ne szemétkedjetek vele. Gyere be!
Mikor belépett a fekete bőrdzsekis, hosszú barna hajú lány az ajtón mindenki elámult.
- Sziasztok! - szólalt meg.
A szívem hevesebben kezdett el verni. Le sem tudtam venni a szemem róla. SooRin ismét visszatért?

*SooRin szemszög*
- SooRin! - vigyorgott HyoYeon és YuRi.
- Vissza-a-tért! - viccelődött ChanYeol.
- Ülj le a szokásos helyedre és kezdjük az órát. - szólt hozzám Mr. Han.
- Rendben. - mentem át a padsorok között.
Leültem JongDae mellé és egész órán csendben ültem és figyeltem.
Fel kell hoznom a lemaradást..
De közben éreztem a mellettem ülő pillantásait.
~
Szünetben kimentem a szekrényekhez és ismét betalált YoonAh a csatlósaival.
- Jé! Ki tért vissza közénk? - szólalt meg YoonAh.
- Jé! Ki az aki nem érdekel? - kerültem volna ki, de ütésre emelte kezét. - Nem tenném. - állítottam meg lendületben lévő kezét. - Tudod, két hónap alatt más lettem és nem akarod a másik felem megismerni. - engedtem el karját és kikerülve őket visszamentem a terembe.
- SooRin! - fordultak hátra a lányok, mikor leültem helyemre.
- Hol voltál eddig? - kérdezte HyoYeon.
- Nem mondhatom el. - pillantottam a fiúknál beszélgető JongDaera.
- Mi van köztetek? - vette észre a pillantásom YuRi.
- Semmi. - sóhajtottam ránézve majd vissza a lányokra.
- Persze, mert úgy tűnik, hogy semmi sincs. - fordult vissza YuRi.
- Nyugi, nem lesz baj. - simogatta meg kezem HyoYeon. - De mi ez a bőrdzseki? Nincs meleged? - ment át a szokásos vigyorgósba.
- Kicsit melegem van benne, de inkább nem veszem le. - ezzel a hegeimre céloztam, amik még halványan látszódtak karomon.
- Miért?
- Örülj, hogy betartottam az ígéretem. - mosolyogtam.
- Jobb ezt a SooRint látni.
- Én annak örülök, hogy jöhettem suliba.
- Ilyen rossz volt? - képedt el.
- Mondhatjuk..
~
Második órán azon kattogott az agyam, hogy másnap már nem tudom elrejteni hegeimet. Az egyenruha rövid ujjú..
Azok a kérdések fognak érni, "Mi ez?" "Úristen, honnan szerezted?"
~
Elindultam megfogva a cuccom kifelé órák után. A bejáratnál már épp kiléptem, mikor utánam jött JongDae.
- SooRin! - szólt utánam.
- Mennem kell, JongDae.
- Ne, várj! - fogta meg karom.
Gyorsabban kezdett el verni a szívem.
- Holnap találkozunk, JongDae. - mondtam megfogva kezét, amivel fogta karom.
Rámosolyogtam majd elindultam a parkoló felé. Hamarosan meg is érkezett oda HyunSeung. Beszálltam a kocsiba és azonnal megszólalt HyunSeung.
Feltette a szokásos "Milyen volt?" és ehhez hasonló kérdéseket. De közbe az agyam teljesen máshol járt. Ez már megszokott.
~
Haza érve, ha egyáltalán hívhatom annak, felmentem a szobámba és rájöttem, hogy egy csomó tankönyvem a Kim házban maradt. Üzenjek JongDaenek?

*Eközben a Kim házban*

*JongDae szemszög*
Belépve az ajtón egyből a mosolygó anyukám fogadott. Mióta apa kicsit felépült sokkal jobban látszik anya régi formája. Ami jobb is, mint a depis anya. Múlt hét kedden kelt fel a kómából, de szerintem nem véletlen. Pont akkor, amikor SooRin ott van? Mint egy őrangyal.
- JongDae! Hogy telt a suli? - kérdezte anya.
- Jól, jól. Jött egy új osztálytársam. - mondtam, de arra gondoltam elmondjam-e, hogy SooRin az.
- Na! És aranyos? - kérdezte, amikor megrezzent a telefonom.
Ránéztem kijelzőmre.

,,JongDae, légyszi hozd el holnap a könyveimet. Kérlek. SooRin"

- Anya, megvannak SooRin itt hagyott könyvei? - kérdeztem felnézve telefonomról.
- Igen, minden úgy lett hagyva, ahogy kérte, szóval a szobájába van. Miért kellenek? - lepődött meg.
- Az új osztálytársamnak adnám oda. - néztem re sunyin vigyorogva akaratomon kívűl.
- Mit titkolsz? - tette derekára kezeit.
- SooRin az új osztálytársam, anya. - sóhajtottam mosolyogva majd felmentem a szobámba.
Ledobtam magam a kanapémra, mellém pedig a táskám. Magam elé bámulva néztem a falakat.
SooRin tényleg újra suliba jár? Vagy csak álmodom? Ha ez igaz, akkor valami nem akarja, hogy elfelejtsem őt. 
Asztalomnál tanultam amikor belépett HyeMi.
- Oppa, bemehetek veled a suliba holnap? - lépett elém.
- Anya elmondta? - mosolyogtam.
- Igen, de szeretném látni unniet. - jelentette ki.
- HyeMi, gyere ide kicsit. - nyújtottam a kezem. - Bejöhetsz velem, de csak akkor ha anya is megengedi. Plusz még tudnod kell, hogy SooRin talán kicsit másabb lett mióta utoljára láttad.
- Az a lényeg, hogy látom. - mosolygott.
- Ugye te nem fogod itt hagyni oppát?
- Nem, de szerintem senki sem hagyott el eddig se.
- SooRin is elment.. - sóhajtottam.
- JongDae! - lépett be anya. - HyeMi, te miért vagy itt? Csak nem? Megkérdezted, hogy elvisz-e a sulijába? - viccelődött.
- Igen.. - hajtotta le fejét.
- Holnapig eldöntöm, hogy elmehetsz-e vele, de most irány a szobádba mindjárt megyek utánad. - azzal egy "Rendben" -nel távozott HyeMi. - JongDae, hallottam, amit mondtál, hogy szerinted elment. Nem emlékszel arra, amit pont te mondtál? Ha szeretsz valakit, engedd el és ha viszont szeret visszajön. Emlékszel még?
- Elfelejtettem..
- Én már régebben megmondtam, hogy szeret téged.
- Én nem hiszem, hogy szeretne.
- Ó, te! - adott egy tockost. - Miért vagy ennyire apád? Ha nincs az egyik barátja, hogy bátorítsa, hogy szólítson meg, te se lennél most itt. Nem akarsz olyan lenni, mint SooRin szülei? Döntsd el ezt! - ment ki szobámból.
- Anya, szedd össze kérlek SooRin könyveit. - szóltam még utána.
Nagyot sóhajtva körbe néztem a szobámon.
- Bárhol is vagy most, SooRin. Hiányzol.. - néztem ki az ablakon.

*SooRin szemszög*
Cho időközben bejött a szobámba.
- SooRin! - lépett be. - Szeretném ha jobban éreznéd itt magad. Suliba már járhatsz és így nem tudsz tanulni, ezért van egy másik szoba, ahova átköltözhetsz.
- Öhm, köszönöm. De honnan jött ez az egész? - néztem értetlenül.
- Kell vagy nem?
- Ha jobb, mint ez.
- Megmutatom, gyere! - mondta majd követve őt beléptem egy teljesen más szobába, mint az előző.
A sötétes falak helyett vajszínű falak voltak. Az ágy az ablak alatt volt, ami legalább normális méretű volt. Az ágy is sokkal kényelmesebbnek tűnt. Íróasztal mellette szék. Könyvespolc, de ugyanolyan horror témájú könyvekkel. Mellette pedig egy ruhásszekrény foglalt helyet.
- Ezt tényleg megkapom? - képedtem el.
- Igen, ha akarod áthozhatod a ruháidat meg a többit és akkor ez lesz a szobád. - magyarázta.
- Köszönöm! - mosolyodtam el.
- Hagylak is.
- Cho, kié volt ez a szoba?
- A lányomé. - jelentette ki.
- Hol van most?

- Meghalt.. - szomorodott el hangja. - Utaztunk kocsival, én vezettem, de balesetet szenvedtünk. A feleségem és a lányom meghaltak a balesetben, de én megúsztam. Bár szerintem jobb lett volna, ha meghalok én is. Sokkal rosszabb így, hogy nincsenek itt. - mesélte.
Ahogy hallgattam a történetet egy egészen más oldalát mutatta meg.
- Nem is tudtam, hogy apa.
- Honnan tudtad volna?
- De akkor miért öl embereket?
- El akarom kapni azt, aki a balesetet okozta.
- Ön szerint én mit gondoltam azokról, akik az én szüleim balesetét okozták?
- Nyolc éve haltak meg.
- A bosszú nem megoldás. Nem tudja őket visszahozni. Tudom, milyen érzés átélni, hogy egy szerettünk úgy hal meg, hogy nem is az ő hibája volt. De kérem lépjen tovább.
- Engem nem lehet megváltoztatni.
- Miért kellett volna megölnöm Kim Lee Youngot? Mert azt sejtette, hogy ő okozta a balesetet? - emeltem fel a hangom.
- Nem, ő az...hagyjuk, érezd jól magad itt az új szobádban. - azzal távozott.
Körülnéztem a szobába. A polcon találtam egy fényképet Choról és családjáról. Ezen a képen annyi idősnek látszik lánya, mint én. Azt mondta LeeHyuk, hogy HyunSeung öt éves kora óta itt van. Nyolc éve még csak tizenegy volt. Szóval Cho azelőtt is ölt embereket, hogy meghaltak volna. Hazudott?

*Kim ház*

*Mrs. Kim szemszög*
- HyeMi, segíts összeszedni SooRin könyveit. - mondtam becsukva a szobaajtót.
- Elmehetek holnap a sulijához? Megígértem neki valamit.
- Rendben.
Összeszedtük egy táskába SooRin könyveit és egyéb cuccait. Közben pedig többször elsírtam magam.
- Anya, mi a baj? - kérdezte HyeMi.
- Semmi, csak hiányzik SooRin.
- Egy nap megtudhatok mindent, hogy miért ment el?
- Talán igen, de addig nőj nagyra. - mosolyogtam rá. - Átviszem ezt JongDaenek, te addig menj a konyhába. Csinálunk vacsorát.
Bekopogtam fiamhoz, de semmi válasz. Benyitva látom, hogy elaludt ülve kanapéján.
- Oh, te szerelmes álomszuszék. - mosolyogtam rá.
Letettem táskája mellé a másikat SooRin cuccaival, aztán betakartam egy vékony pléddel. Az ajtóban sokáig néztem alvó fiam. Majd becsuktam. Rájöttem JongDaenek szüksége van SooRinre.

*SooRin szemszög*
Áthordtam cuccom az új szobába. Kissé fáradtan leültem ágyamra majd hátradőlve, kinézve ablakomon sóhajtottam.
- Jó ez így? Tudom, hol vagy most, te viszont nem tudod, én hol vagyok. Hiányzol..álmaimban látlak.
- SooRin, - lépett be Cho. - Elfelejtettem mondani, hogy szerintem a bakancsodban nem lehet túl jó, ha meleg van. Itt egy cipő. - nyújtott át egy cipős dobozt.
- Mi változott ilyen hirtelen? - ültem fel.
- Amiket most hordasz, tudom, nem tolerálják az iskolában.
- Értem. - bólintottam magam mellé téve a dobozt.
- Látom, jól berendezted a szobát. Na, én megyek. Jó éjt! - fordult meg.
- Hazudott nekem. - jelentettem ki. - Az előtt is már ezt csinálta, mielőtt ők meghaltak volna.
- Nem kell mindent tudnod, SooRin. - csukta be maga után az ajtót.
Miért nem lehet egyszerűen elmondani a frankót?

*Másnap*

Hét környékén kipattantak szemeim. Felültem az ágyon és sokkal kipihentebbnek éreztem magam, mint a másik szobába voltam.
Felvettem egyenruhám, amit Cho vett. Tényleg nem értem.
A szoknya még mindig nem az én stílusom bár kezd megtetszeni. Majd kinyitottam a cipős dobozt. Elámultam. Fehér cipő szegecsekkel az oldalán.
Felvettem azt is, de mikor felálltam észrevettem még halvány hegeimet.
- Nincs semmi, amivel el tudnám rejteni. - simogattam kezeimet.
Mindegy, hát jó lesz ez így is.
Lementem az emeletről megfogva táskám és a bejárati ajtónál várt HyunSeung.
- Wow! - ámult el. - Jól nézel ki szoknyában is. - nevetett.
- Köszi! Mehetünk? - mosolyogtam.
- Go! - indult el kifelé.

*JongDae szemszög*
Elindultam a suliba HyeMivel elég fáradtan. Két táskával, egy-egy mindkét vállamon. Remélem megéri, hogy itt fáradozok.
A suli parkolójába érve kicsit megpihenek. Amikor mellém kanyarodik egy fekete autó, amiből kiszáll SooRin.

*SooRin szemszög*
- Akkor szia! - köszöntem el, majd kiszálltam.
Becsuktam a kocsiajtót, amikor a jármű elhajtott én meg megláttam JongDaet.
Elé léptem, majd köszöntem.
- Szia!
- Szia. - köszönt vissza.
- Tényleg elhoztad a cuccaimat? - néztem rá felcsillanó szemekkel majd észrevettem mellette álló HyeMit. - HyeMi! Te mit keresel itt?
- Azt kérted, őrizzem meg neked és ha újra találkozunk oda tudom adni neked. - idézte fel majd átnyújtotta a könyvemet, amit még JongDae vett nekem karácsonyra.
- Itt a többi cuccod is. - nyújtotta át a táskát JongDae.
- Köszönöm. - vettem át a könyvet és a táskát.
- Unnie! Nagyon hiányzol! - szólalt meg HyeMi.
- Most itt vagyok. - jelentettem ki.
- De mi van ha megint elmész? - szomorodott el.
- Többet nem megyek el. - guggoltam le elé. - Bízhatsz bennem, megígérem. Nem megyek sehova többet.
- Tartsd is be!
- Anya mindjárt utánunk jön. - mondta JongDae. - Ő is szeretne látni.
- Ah, rendben.
Pár perc múlva kocsival megérkezett Mrs. Kim. Kiszállva egyből meglátott minket és felderült arca.
- SooRin! - ölelt át, amint odaért hozzánk. - Hogy vagy? Hol voltál?
- Jól vagyok, de hosszú sztori. - válaszoltam.
- Mi ez a heg? - vette észre karomon lévő sebeket.
- Baleset. - összegeztem, de persze hazudtam.
- Miért nem vigyázol magadra? Ahj, SooRin.
- Anya, szerintem kicsit túlzásba viszed. - szólt rá anyjára JongDae.
- Tényleg, tényleg. Én megyek, majd remélem még találkozunk. Gyere, HyeMi. - fogta meg a kislány kezét.
- Szia, unnie, oppa. - integetett HyeMi.
- Szia! - integettem én is neki.
Majd beszálltak a kocsiba és elhajtottak.
Ott álltam JongDaevel és megharapva szám elindultam a két táskával.
- Segítek! - vette át az egyiket.
- Köszi! - mosolyogtam rá.
Felmentünk az emeletre majd be a terembe. Leültünk a padunkba és azonnal hátrafordult a két jó madár.
- Jó reggelt! - köszönt HyoYeon.
- Hali! Megint együtt jöttök suliba? - kérdezte YuRi.
- Nem, csak itt találkoztunk a suli előtt. - válaszoltam.
Egymásra pillantottunk JongDaevel. Egyből elkapta fejét és felállt.
- Öhm, én köszönök a srácoknak. - azzal átment SeHunék asztalához.
- Mi volt ez? - kérdezte HyoYeon.
- Még én sem tudom. - néztem JongDaere.
- Szerelmes beléd, SooRin. - kuncogott halkan YuRi.
Eltűnődve ezen újra JongDaere néztem. Közel van, de mégse..
~
A második szünetbe, amikor ki kellett menni az udvarra YuRival és HyoYeonnal ültem egy árnyékos padon. Az eszmecserénket a szokásos "pletykálás"-nak lehetne venni.
- Szóval, te megkérted, hogy hozza el a tankönyveidet és ő meg másnap el is hozta. - összegezte YuRi.
- Igen. - bólintottam.
- Milyen romantikus! - olvadozott HyoYeon.
- És Zitaoval mi van? Ha? - kérdeztem kekeckedve.
- Hááát.. - vakarta meg fejét.
- Na, ennek vége, kedves. - vigyorogtam.
Aztán tekintetemmel megkerestem Zitaot az udvaron, aki a felsőbb évesekkel volt, mivel Yixing nincs suliba.
Odamentem hozzá és arrébb hívtam.
- Zitao! Gyere! - jelentettem ki.
- Hello ismét, SooRin! - szólalt meg egy évvel idősebb srác.
- Kösz nem kell játszanod magad, Zitao, most! - emeltem fel a hangom.
- Oltás! - ordítozott egy másik srác, miközben Zitaoval arrébb mentünk.
- Mondjad, SooRin.
- Van barátnőd?
- Nincs.
- Jó, az egyik barátnőm kedvel téged. Mit szólnál, ha elhívnád randira?
- Ki az?
- Nem látszódott ki eléggé? - nevettem el magam. - HyoYeon kedvel.
- HyoYeon, engem? - kerekedett ki a szeme. - Hát legyen. - húzta mosolyra a száját.
- De ha elrontod nekem, kitekerem a nyakad. - fenyegettem meg mosolyogva.
- Rendben, rendben. - röhögött majd visszament a bandájához.
Én is visszamentem a lányokhoz, olyan arckifejezéssel, hogy azt higgye HyoYeon, hogy semmi nem jött össze, de aztán elmondtam neki.
- Randizni fogsz vele. - mondtam egy "tádá" arckifejezéssel vegyítve.
- Ne szívass! - röhögte el magát YuRi.
- De tényleg!
- Mióta lettél ilyen jóba Zitaoval?
- Volt egy téli szünet, amikor Yixinggel lógtam és hát barátok. - vontam meg a vállam.
Mikor ezt kijelentettem mellém lépett JongDae. Én kicsit megijedtem talán, de a lányok vették a lapot, hogy velem akart beszélni.
Belenéztem a szemébe és ő is az enyémbe. Körülbelül két lépésre álltunk egymástól.
- SooRin, hiányoztál.. - jelentette ki.
- Nekem is te.. - mosolyogtam rá, majd átölelt.
Én visszaöleltem és megnyugodtam. Mintha megállt volna az idő és egyre csak tűntek volna el az emberek körülünk.
- Mindig valami rossznak kell történnie, hogy újra találkozzunk? - kérdezte.

*TaeYeon szemszög*
Távolról láttam, ahogyan az exem és SooRin megölelik egymást. Összeszorult a szívem, de tudtam, hogy ennek így kellett lennie.

15.fejezet vége

14.fejezet

Menthetetlen..
~

Már nem tudom, hol a helyem...
- Tegyél ki, kérlek! - szólaltam meg.
- Nem. - jelentette ki HyunSeung.
- Visszasétálok egyedül. Kérlek, csak gondolkodnom kell kicsit..
- Ha valami történik veled, nem az én bajom lesz..
- Tudom, de tudok vigyázni magamra.. - szálltam ki.
Elhajtott, majd sétáltam utána. Figyeltem közbe a mellettem elhaladó kocsikat.
Mi lenne, ha elütne egy? Kinek hiányoznék?
A járdáról leléptem az útra és láttam a közeledő piros autót. A szemem előtt lepergett az életem. Az utolsó pillanatban visszarántott egy kéz a járdára és épp hogy nem súrolt a jármű.
Felpillantottam a kéz tulajdonosára és mintha ledermedt volna minden körülöttünk.
- Elment az eszed? - szólalt meg JongDae.
- Én...hát..- dadogtam az adrenalintól, ami ereimbe tódult.
De talán a szívem nem csak amiatt vert hevesebben.
Egymás szemébe néztünk úgy, hogy közbe JongDae fogta kezem.
- Nem. - ráztam meg fejem, hogy elhessegessem a rózsaszín felhőket. - JongDae, én eldöntöttem, mit akarok. - engedtem el kezét.
- Olyan lenni, mint Yixing? - vágta rá.
- Miért mondod ezt?
- Nem is tudod, mit csinált, ugye? Igaz, honnan is?
- Mi?
- Sokat ivott és hát fegyverhez jutott, majd berontott egy kisboltba, amit ki akart rabolni. Nem tudom, mire kellett volna neki a pénz. Most javítóba van, mivel még csak kiskorú. - magyarázta.
- Miért nem mondták ezt el? - tűnődtem.
- Kik?
- Senki, mennem kell.
- Éppen most mentettelek meg és le is lépnél? - akadt ki.
- Sajnálom, de köszönöm. - öleltem meg majd elrohantam.
Elrohantam egy fémlépcsőig, ami tovább vezetett egy hídra, majd tetejére felmenve néztem körbe.

Menekülnöm kéne valami elől? Talán igen..magam elől. Mindent köszönök mindenkinek, amit tettek értem, tényleg, de én már úgy érzem menthetetlen vagyok..
- SooRin! - szólt a lépcső aljáról JongDae.
- JongDae, hagyj békén! Nem menthetsz már meg..
- Mégis megtettem..
- Nem kellett volna..már magam elől menekülök..- ordítottam le neki.
- SooRin! Vissza akarlak kapni! - szólalt meg egyet feljebb lépve a fokokon.
- Túl sokat sírtam miattad, JongDae. - léptem egyet hátra már a hídra. - Sajnálok mindent, JongDae! - futottam el.
Úgy futottam, hogy hátra se néztem, közben könnyeimet csak a menetszél fújta le arcomról. Elfutottam "hazáig", majd felrohantam Cho irodájába.
- Elmondaná, hogy miért engem választott? - rontottam be a helyiségbe.
- SooRin! - lepődött meg.
- Elmondaná, hogy miért engem választott? - kérdeztem kicsit higgadtabb hangon.
- Kisasszony, ha tényleg kíváncsi akkor elmondom. - sóhajtott. - Eddig sokan voltak, akik a te helyeden voltak. Előtted mind csak fiúk voltak kivéve egy lányt, de ő túl gyenge volt. Te viszont erős vagy. Megbízhatunk benned úgy gondolom. Senki előtted nem lőtt és célzott olyan jól, mint te.
- Mind árva volt? - szakítottam félbe.
- Nem, voltak szüleik és ezért is volt rossz döntés. A szülők keresik a gyereket égen-földön. Neked van honvágyad?
- Azt se tudom, hol az otthonom.
- Jól célzol, de mégis elvétetted a bevetésen. Miért? Honnan ismered?
- Ő volt egy ideig a mostohaapám.
- Áh! - állt fel székéből és nézett ki az ablakán. - Fontos neked annyira, hogy a saját életedet kockáztatod?
- Azért tettem, mert vannak gyerekei, akik apa nélkül maradtak volna. Tudom, milyen érzés szülők nélkül felnőni.
- Látod, neked csak ez a bajod. Túlságosan kegyelmes vagy.
- Csupán átgondolom, mi a következménye, mielőtt megtenném.
- És akkor miért nem gondoltál arra, hogy mi lesz akkor ha részegen császkálsz?
- Az egyszeri alkalom volt.
- Mégis itt vagy. - húzta ki magát.
- Cho, suliba akarok járni! - csúszott ki a számból, de nem is gondolkoztam ezen.
- Mi? - fordult meg és kezdett el felém sétálni.
- Suliba szeretnék járni. Még csak tizenhat vagyok és szeretném befejezni a sulit.
- Még átgondolom, de előre elmondom ha még úgy is döntök, hogy járhatsz. Kemény szabályok lesznek! Nem császkálhatsz el, engedély nélkül sehova, nincsenek barátok.
- Még csak tizenhat vagyok! - akadtam ki.
Felhúzta szótlanul szemöldökét én meg csak egy "Rendben!" mondattal kimentem a szobából.

*Másnap*
Hoztam a formám a pár órányi alvásommal. Mindig is túl sok gondolat volt a fejembe, de most már hangokat is hallok, amitől nem tudok aludni se, meg létezni se. Azok a mondatok kavarognak a fejembe, amiket mostanában hallottam, de az álmaim sem hagynak nyugodtan pihenni.. Anyuról álmodok és szerintem segíteni akar az álmaimban. Úgy érzem, hogy van valahol rokonom a világban..de Szöulból nem szabadulok. Menthetetlen vagyok.. Valaki mentsen ki innen.. vagy csak pofozzon fel.
Ezúttal is elmentem LeeHyukhoz az órás beszélgetésre.
- Tudja, mi zavar a legjobban? És hogy miért rossz itt lenni?
- Miért, SooRin? - kérdezte érdeklődve, mintha tényleg érdekelte volna.
- Én vagyok itt az egyetlen lány.
- Értem.
- Ez hiányzik a legjobban, hogy nincs egy barátnőm vagy egy anyukám, akivel megbeszéljem a fiús dolgokat. Már bocsánat, de magával nem tudok mindenről beszélni.
- Ah, semmi, tudom, hogy egy lány előbb inkább egy szintén lánynak vagy nőnek mondja el előbb a problémáit. De tehetek érted valamit, szerintem. Bár előbb meg kell kérdeznem Chot. De értesítelek majd, ha sikerült valami.
- Mire céloz?
- Legyen meglepetés, SooRin. - biccentett.
- Rendben.. - forgattam szemeim.
- Van még valami, amiről szeretnél beszélni?
- Ön szerint az probléma lehet, ha megkérdeztem Chot, hogy had járjak suliba?
- Nem, dehogy. Én még támogatom is. Kellenek egy tizenévesnek barátok.
- Ön tud róla, hogy HyunSeungnak lennének barátai? Vagy egyáltalán mikor került ide és hogy?
- Ezt nem mondhatom el.
- Kérem, csak annyit, hogy mikor került ide?..
- Hát jó, HyunSeung öt éves kora óta itt van..
- Miért?
- Kérdezd meg őt, én nem mondhatok többet. Sajnálom..
- Hát, köszönöm azért. Viszlát! - léptem ki az ajtón erőltetett mosollyal.
~
A hangulatom lassan eléri a depressziót. Nem leszek depressziós, megígérem, de azért lehetne már kevesebb probléma és lehetne könnyebb a dolgok menete..
Két hónapot kimaradtam a suliból, amit nem is lehetne visszahozni. Hiányoznak a barátaim.
Ki hiányzik a legjobban? Honnan tudnám, mit is akarok egyáltalán?
Menthetetlen vagyok..
- Ne félj, SooRin..én segítek majd neked.. - szólalt meg egy hang, de senki se volt a közelemben.
- Ez most a fejemből szólt? - forgattam a fejem. - Ez már gáz.. - vágtam hátra magam az ágyon. - Jajj már! - toporzékoltam lábammal.
~
Sétáltam bakancsomban csoszogva a part melletti járdán. Hirtelen megszólalt egy hang és a nevemen szólít. Ismerős hangja kíváncsivá tett. Felemeltem fejem és szüleimet láttam meg pár méterre előttem. Odarohanva hozzájuk átölelve őket bekönnyezett szemem.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Lányom, szeretünk, tudod, de túlságosan eltévedtél. - mondta apám.
- Honnan tévedtem el?
- Nem ott vagy, ahol kéne lenned. - szólalt meg anyám.
- Mert ti nem vagytok velem.. - hajtottam le fejem.
- Az emlékeidben ott vagyunk neked. - mondták egyszerre.
Majd csak azt vettem észre, hogy eltűnnek előlem és egyedül álldogálok. Magamba roskadva, arcomat két kezemmel takarva álltam, amikor elkezdett esni és vizes hajam hátra söpörve még mindig lábamat néztem. Sóhajtottam majd egyszer csak megölelt valaki hátulról, de mielőtt még meg tudtam volna nézni ki volt az elillant a két kéz, ami átölelt. Sétáltam tovább céltalanul és nézelődtem. Egyszerre csak az üresen kongó utak megteltek a tömeggel. Körbenéztem és néha megláttam ismerős alakokat, de mire odaértem volna hozzájuk eltűntek. Nagy levegőt vettem, amire ismét egy lélek sem volt a környéken. Csoszogtam tovább az aszfaltos úton és mikor olyan helyekre értem felvillantak emlékfoszlányok. Mind arra késztetett, hogy sírjak, de mindig egy belső hang azt üzente: ,,Maradj erős"
Elhaladtam egy ház előtt, ami régről még ismerős volt. Egy mellkasomig érő kapu választott el a kerttől. De emlékeimben mindig nyitva volt. Hirtelen egy pislogás után már bent voltam a régi gyerekszobámban, ahol kicsiként mindig babáztam vagy csak szaladgáltam ha éppen túl sok energiám volt. Elmosolyodva néztem a régi dolgaimat.
A fotót, ami egy télen készült rólam kicsiként korcsolyában.
Mégegyszer lehunytam szemem és abba az irodába csöppentem, ahol életemben először meg akartam ölni egy embert, de külsősként szemléltem az eseményeket. Akkor abban a pillanatban minden egyes fájdalmas élmény, emlék előjött és mintha ezer kés döfnének belém összerogytam. Majd mint aki a sok vérveszteségtől elájul lehunytam szemem.
Hirtelen kinyitottam, de már az ágyban fekve és rájöttem ez csak egy álom volt.
Ránéztem a faliórára, amit időközben kaptam és még csak hajnali ötöt mutatott. Mordult egyet gyomrom, ezért lementem a konyhába kajáért. Megfogtam egy almát, senki sem volt ébren még ezért kimentem a teraszra, ami a nappaliból nyílt. És a kapura lehetett látni róla.
Nekitámaszkodtam a korlátnak és friss reggeli fuvallat kapott bele hajamba. Nagyot szívva a friss levegőből haraptam bele almámba. Néztem, ahogyan feljön a nap és szerintem az volt az a pillanat, amikor nem volt semmi rossz. Egy pillanat múlva egy lány macska sétált mellém.
- Hát hello! - simogattam meg. - Honnan kerültél ide, Destiny? - néztem meg a bilétáját. - Destiny. Szép cica vagy. - simogattam mosolyogva a vöröses csíkokat a hátán. - Neked vannak problémáid? Szerelmes vagy? Talán nem. - nevettem el magam. - Nem is érdemes. - simogattam tovább gugolva, amit élvezettel tűrt.

*HyunSeung szemszög*
Felriadtam valamire és mikor kinyitottam szobaajtóm láttam, amint SooRin lefelé megy. Követve őt éppen kiment egy almával a teraszra, én meg megálltam az ajtóban, hogy ne vegyen észre.
- Hát hello! - sétált lábához egy macska, akihez legugolt. - Honnan kerültél ide, Destiny? Destiny. Szép cica vagy. Neked vannak problémáid? Szerelmes vagy? Talán nem. - nevetett. - Nem is érdemes.

*SooRin szemszög*
- Nem kéne nekem más csak...a szüleim. Más lennék, ha velem lennének. Valószínűleg. Nem is találkoztam volna újra vele.. - sóhajtottam.
- Jó reggelt! - szólalt meg mögülem HyunSeung.
- Ah, szia.. - egyenesedtem fel.
- Mit keresel itt? Nem alszol?
- És te? - nevettem.
- Jogos. - mosolygott.
- Minden olyan nehéz..könnyítenni csak lehet a dolgokon. Szerintem jobb lenne, ha még az árvaházban volnék. - kezdtem el csak úgy mondani, ami épp az eszembe volt. - Mindenkinek, aki a közelembe volt fájdalmat okoztam csak mióta kijöttem onnan. Bármit is teszek, az valakinek fájni fog..ha pedig mindenki másnak akarok jót, az nekem nem jó..
- SooRin, elengedlek.. - szólalt meg.
- Mi?
- Ha egyszer vissza akarsz menni akkor nem állok az utadba. De SooRin, én itt vagyok bármi is kell. - sóhajtott.
Értetlen kerek szemekkel néztem rá és más nem tudtam csak megölelni.
- Köszönöm és sajnálom.. tudom valamiért, hogy a...
- Tudom, hogy őt szereted, SooRin. - mosolygott keserűen.
- Nem, vagyis még én sem tudom, mit is érzek valójában. Túl sok fájdalmat okozott már.
Lehajtottam fejem amikor a semmiből a teraszra lépett Cho. Csupán állt és nézett engem. Gondolom a fejében gondolatok kavarogtak.
- SooRin! Döntést hoztam. - emelte fel állát.
Forgattam fejem, hogy végre kinyögje a választ.
- Főnök. - szólalt meg majd szerintem telepatikusan beszéltek valamit, mert egy szó nem hagyta el szájukat. Csak szemük mozgott és pillantgattak rám.
- Hát, SooRin..

14.fejezet vége

13.fejezet

Az első..és az utolsó?
~

Rápillantottam JongDaere, ő pedig rám. Nem éreztem mást, mint egy perce. Csak eszembe jutott újra mindaz, amin átmentünk. De a sírásokra jobban emlékszem..
- Nem. - néztem sóhajtva TaeYeonra.
Miközben éreztem JongDae tekintetét, ahogyan néz TaeYeon nem is tudom, amolyan félig csalódott, de félig elégedett arckifejezéssel állt.
- JongDae, én nem is várom meg a válaszod. - szólaltam ismét meg. - Sziasztok! Sokáig! - emeltem fel hüvelykujjam majd beszálltam a kocsiba.
- SooRin. - lépett az anyósülés felőli ablakhoz JongDae.
- Mit akarsz? - tekertem le az ablakot.
Nem szólt semmit, mikor meglátta HyunSeungot. Nekem meg kedvem sem volt magyarázkodni.
- Szia, JongDae! Légy boldog! - húztam fel az ablakot lehajtott fejjel. - Mehetünk HyunSeung.
Majd elhajtottunk onnan.

*JongDae szemszög*
Mikor megláttam azt a srácot, nem tudtam hova tenni.
- Szia, JongDae! Légy boldog! - szólalt meg SooRin majd felhúzta az ablakot.
Aztán elhajtottak. Néztem az autót, ahogyan eltűnik az utca végén, én meg csak összeroskadva álltam. Már a kihűlt helyét néztem a kocsinak. Odalépve mellém megszólalt TaeYeon.
- Kedveled, ugye? - tartott egy szünetet, majd nagy levegőt véve folytatta. - Rohanj! - hajtotta le a fejét.
Ránéztem barátnőmre, majd láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Elkezdtem futni megpróbálva azt, hogy utolérjem a járműt. Többször megálltam levegő után kapkodva.

*TaeYeon szemszög*
Láttam, amint barátom magába roskadva állt és soha nem láttam úgy az addig. Nagy levegőt véve mellé léptem és tudtam a választ is arra, amit kérdezni akartam tőle.
- Kedveled, ugye? - hagytam időt, hogy válaszoljon, de ahogyan nézett maga elé elárult mindent. - Rohanj! - hajtottam le fejem és már csak azt láttam, ahogy JongDae elkezdett futni.

*SooRin szemszög*
Talán jobban megviselt ez a nap, mint hittem. HyunSeung leparkolt, majd rám nézett és semmit sem szólva kiszállt és neki támaszkodott a motorháztetőnek. Pár perccel később követtem és szintén nekidőlve a kocsi elejének néztem előre.
- Minek jöttünk ide? - kérdeztem.
- Shhh.. - csittegett le. - Csak szívd magadba a friss levegőt.
Nagy levegőket véve egyre jobban nyugodtam le és jobban is éreztem magam.
Az eget nézve, ami már rég sötét volt és csillagos szólaltam meg.
- A csillagok olyanok, mint az emberek. Nincs két egyforma, de könnyen megtudod, milyen is. Én el akarok jutni oda. - mutattam fel. - Fel az égre és csak nyugodtan szállni. Irigyelem, azokat az embereket, akiknek nincs semmi problémájuk. A gazdagokat, akik azt hiszik övék a világ, mert van egy kis pénzünk. Drága ruhában, olcsó ember.. - sóhajtottam. - Az új évet, úgy akarom kezdeni, hogy mindent elfelejtek. A fájdalmakat és azokat az embereket, akik okozták. Csak a jó emlékeket őrzöm meg. De nem lehet memóriát törölni, ezért csupán annyit tudok tenni, hogy új lappal kezdek. - mosolyodtam el.
Hirtelen elkezdtek tűzijátékozni és ordibálni messziről, hogy "Boldog újévet!". Néztem az égen szétdurranó tűzijátékokat, amikor HyunSeung közelebb hajolva megcsókolt és egy "Boldog újévet." mondattal eltávolodott. Csakis mosolyogni tudtam, mivel végre úgy éreztem, hogy minden rendben van, de valamiért az élet még nem végzett velem akkor.

*JongDae szemszög*

Követve a kocsinyomokat elértem végre a járművet. Mikor megláttam a tűzijáték alatt SooRint, amint megcsókolja az a srác összeszorult a gyomrom. A fáradságtól lihegve néztem távolról a mosolygó SooRint.
- Kérlek, csak legyél boldog! - mondtam majd elindultam.
Félúton jártam mikor is elkezdett esni az eső. Bőrig ázva haladtam tovább.

*SooRin szemszög*
Hátrafordultam, mert azt hittem, hogy néz valaki. Senkit nem láttam így csak megszólaltam.
- Elmehetek gondolkodni egy kicsit? - kérdeztem.
- Hát, jó! Menj. - biccentett HyunSeung. - De majd utánad megyek.
Sétálás közben gondolkodtam majd hirtelen megláttam JongDaet magába roskadva. Sietősebbre vettem a lépteimet, mikor elkezdett esni az eső.
Odaérve mögé hozzáértem volna vállához, de megtorpantam. A kezem előre kinyújtva hagytam és reménykedtem, hogy megfordul.
Majd hirtelen térdre rogyott és üvöltött egyet és azt hiszem, el is sírta magát. Az agyamra vagy a szívemre hallgassak?
Eléléptem és letérdeltem én is. Felkapta fejét és semmit sem szólva nézett rám. Közben szakadt az eső. Átöleltem majd megszólaltam.
- Sajnálom...
- SooRin, azt szeretném, hogy boldog legyél.. - szorított meg.

*HyunSeung szemszög*
Kocsival SooRin után mentem, de az út közepén megláttam, amint térgyre rogyva megöleli JongDaet.
- Főnök! - emeltem a telefonom a fülemhez. - Kérhetek egyet öntől?

*SooRin szemszög*
Nagyokat pislogva távolodtam el JongDaetől. Felfelé emelve fejem néztem ahogy az esőcseppek lehullanak az égből.
- Mennem kell, JongDae! - álltam fel majd indultam el.
- HyeMinek megígérted, hogy eljössz még. Igazat mondtál? - szólt még utánam.
Megálltam lépteim közben, mikor meghallottam a mondatot. Megfordultam és meg sem szólalva, mosolyogva bólintottam. Majd azzal a lendülettel tovább is mentem és mikor megláttam az ismerős fekete kocsit a sötétben, arra vettem az irányt. Beszálltam.
- Megyünk? - kérdeztem.
- Aha. - indította be a motort.
Negatív energiája a levegőnek nagyon durván érezhető volt. De nem szóltam semmit.
~
Leparkolt a ház elé majd kiszállva becsapta az ajtót és ekkor még mindig esett.
- HyunSeung! - szóltam utána, amikor én is becsuktam a kocsiajtót. - Várj már! - rohantam utána. - HyunSeung! - fogtam meg kezét.
- SooRin! Mondd el, kedveled őt? - nézett rám.
- HyunSeung, csak elköszöntem tőle. Féltékeny vagy rá?
- Nem. Miért lennék? - vonta meg vállát.
- Miért állunk az esőben? - mosolyogtam.
- Mert másképpen felmentél volna a szobádba és rossz hangulatod lenne. - fogta meg jobb kézfejem. - Nem tudom, mit csináltál velem.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, közben meg összekulcsolta ujjait az enyémekkel.
- Mindegy. - mosolyogott.
Majd amelyik kezemet fogta, felemelte és megforgatott tengelyem körül, aztán átölelt. Rám mosolygott, majd akaratom ellenére én is visszamosolyogtam.
- Ne már! - nevettem el magam majd mellkasába fúrva fejem próbáltam kerülni pillantását. - Ne nézz így rám!
- Hogyan? - kereste pillantásom direkt.
Vizes haja a szemébe lógott és tincsei között nézett rám. Szerintem el is pirultam.
- Félek, hogy a mosolyod könnyé válik. - sóhajtott.
Nem mondtam semmit, csupán átöleltem válaszul.

*Két hónappal később*

Március elseje és kedd. Két hónap eltelt szilveszter óta és azóta mindennap gyakorolnom kell lőni és el is kell mennem a dilidokihoz.
De valahogy kezdem úgy érezni, valami más lesz.
Februárban viszont elmentem az első "bevetésre", vagyis éles helyzetben kellett lőnőm.

~1 héttel korábban~

- Igen, ma el kell menned a feladatot elvégezni. - magyarázta Cho.
- Meg kell ölnöm valakit? - sóhajtottam.
- Valószínű. Most menj a csapat már kint vár. - zavart el.
Kimentem az ajtón, majd beültem a furgon hátuljába, ahol HyunSeung várt. Csak csendben ültem és ment el lassan a józan eszem is.
- Tessék. - nyújtott át egy pisztolyt.
Szónélkül elvettem tőle, de aztán mégis megszólaltam.
- HyunSeung, ki az akit meg kell..érted?
- Egy konkurencia. Röviden.
- Még mindig nem bíztok bennem?
- Többet nem kell tudnod.
Leparkolt a jármű és még mielőtt kiszálltunk volna HyunSeung átadott egy fülre akasztható maszkot, ami eltakarta a szám és orrom. Így a hajam mögül csak szemeim látszodtak ki.
Berontva az épületbe HyunSeunggal és még három másik férfival. Az a kevés ember is, akik bent voltak lefeküdtek a földre. Két férfi ott maradt, majd mi meg tovább mentünk az emeletre. A fegyvert felemelve haladtunk, majd az a másik férfi az első szinten maradt. HyunSeung pedig egy ,,Ez a te dolgod" mondattal a másodikon figyelt.
A lépcsőn felfelé haladva egy szál emberrel se találkoztam. Mikor az elé az irodaajtó elé értem, ami kellett, bementem és az éppen székében ülő lehajtott fejű férfire szegeztem a fegyvert.
- Mit akar? - kérdezte remegve és fejét lassan felemelve.
Amikor teljesen felemelte fejét kicsit megremegett kezem tartása.
- Sajnálom! - mondtam és mintha lassított felvétel lett volna láttam, amint pont eltalálom szíve tájékát.
Majd bekönnyezve és szinte dühösen lerohantam a földszintre, közbe pedig csatlakozott hozzám HyunSeung és a másik férfi. A földszinten a két férfi egyike észrevett minket és ekkor a levegőbe lőtt egyet, az emberek megijesztésére. Csatlakozva hozzánk bepattantak a furgonba és elhajtottunk. Elsírva magam vettem le a maszkot.
- Ki volt az, HyunSeung? - motyogtam magamba.
- Én se tudom a nevét. Chot kérdezd meg.
- Nem kell. - hajtottam le fejem.
- Miért?
- Mert ismertem.
Meghökkenve nézett rám, majd a maradék utat csendben ültem végig.
Amint a kocsi leparkolt szinte kitéptem a bejárati ajtót és rohantam fel Cho irodájába.
- Miért nem mondta el egyikünknek sem a nevét?! - rontottam be.
- Máris itt vagytok? - lepődött meg.
- Válaszoljon!
- Hó, hó, hó! Nyugi! Te ismerted, ugye? - dőlt hátra székében.
Nagy levegőt véve elővettem a piszolyom, majd felé iranyítva szólaltam meg.
- Miért nem mondta el?! - buggyant ki könnyem miközben ordítottam.
- Megtetted volna? - könyökölt asztalára.
- SooRin! Tedd azt le! - lépett be HyunSeung.
- SooRin, miért nem mondod el, hogy kit öltél meg? - dőlt hátra ismét székében Cho.
- Bocsánat! - viharzottam ki a szobából, be az enyémbe.

~1 héttel később~

Már a hírekben is írtak a gazdag üzletemberről, akit saját irodájában lőttek meg és most épphogy, de kómában van.
Az ágyam szélén ülve a fejemet térdeimre tett kezeimmel támasztottam. Gondolkoztam, hogy elmenjek-e a kórházba vagy sem, de végül nekiindultam. HyunSeung elvitt és ott hagyott pár órára.
Bementem, a recepciónál megkérdeztem, merre találom és a lépcsőn felmentem a megfelelő szintre. Megtalálva az ajtót, elfogott a dejavu. Ahogy az ajtó előtt álltam, csak éppen amikor benyitottam, nem ugyanaz volt odabent.
Egy fiút láttam, aki apja mellett ült, aki kómába esett miattam.
- SooRin? - emelte fel fejét, amint megálltam az ajtóban.
- Igen..JongDae, én vagyok. - erőltettem mosolyt.
- Honnan tudtad meg ezt az egészet? - állt fel a helyéről.
- A hírekben volt és felismertem. - vontam meg vállam.
- Bár ne itt kellett volna újra találkoznunk! - lépett elém.
- Hogy bírod?
- Én tűrhetően, de anyám nem jól. Lelki roncs.
- Miért nem vagy vele?
- Ki lenne itt?
- Én maradok, addig menj haza és nézd meg anyukád. Komolyan!
- Rendben. De siettek vissza. Ígérem! - rohant ki az ajtón.
Én meg leültem oda, ahol JongDae ült előttem.
- Jó napot, Mr. Kim! - köszöntem. - Nem tudom, hogy hallja-e, de nagyon sajnálom..az egész az én hibám és a saját életem próbáltam menteni. Engem öltek volna meg. - sóhajtottam. - Amiken keresztül mentem, megváltoztattak..sajnálom.. annyira nagyon sajnálom! - sírtam el magam. - Kérem, csak bocsásson meg nekem. El tudom magyarázni, hogy mi történt csak ne hagyja itt JongDaet és HyeMit. - fogtam meg alkarját. - Olyan nekem, mint egy második apa. Csak én vagyok egy nagyon rossz útra tévedt gyerek..
- SooRin... - szólalt meg hirtelen Mr. Kim.
- Mr. Kim!
- SooRin...én megbocsájtok neked.. - nézett rám.
- Nővér!! - ordítottam.
- SooRin, el kell mondanod, hogy mi történt veled..
Beérkezett a szobába egy csapat nővér és csodálkoztak, hogy hogyan lehetséges az, hogy felébredjen a kómából.
~
Az ajtó előtt vártam, mikor JongDae visszajött.
- Mi történt?
- Felébredt. - mondtam röviden, amikor JongDae arca egyből megváltozott és berohant a szobába.
- SooRin? - lépett mellém egy ismerős arc.
- SeHun! - lepődtem meg.
- Hova tűntél? Suliba se jársz.
- Bonyolult. De visszapörgetném az időt. Máshogy döntenék.
- Mi történt veled? - látta meg alkaromon lévő heget.
- Hosszú és bonyolult történet.
- Tudod, most ha rám hallgatsz, akkor nem hazudsz senkinek. Nem tudom, mi történt, de ha ilyen állapotban van JongDae, légy vele őszinte.
- Köszönöm, SeHun. - mosolyogtam rá majd beléptem a helyiségbe, ahol a nővérek pont befejezték a dolgokat.
- SooRin. - sóhajtott Mr. Kim.
- El kell mondanom valamit, amit nem lehetne. - magyaráztam.
- Mire célzol? - kerekedett ki JongDae szeme.
- Nem tudtátok, hogy hova tűntem.
- SooRin! Nem kell elmondanod. - szólalt meg Mr. Kim. - Ráér. Most legalább..élek és ah..ébren. De már tudom, meg kell újítanom a végrendeletem. - nevette el magát fájdalmasan.
- Ne mondj ilyet, apa!
- JongDae, kérj egy kis vizet a nővértől. - szólt fiához.
- Rendben.
- SooRin. - szólalt meg amint kilépett fia. - Tudom, hogy mi történt. De egyet kérhetek?
- Igen, persze, mit?
- Maradj JongDae mellett.
- Ott van neki TaeYeon.
- Látom a különbséget a között ahogyan rád néz, meg ahogyan rá..

*JongDae szemszög*
- Hova mész? - kérdezte SeHun, amint kiléptem az ajtón.
- Vízért.
- Hagyd, mindjárt hozok. - legyintett majd elindult.
- Kössz. - fordultam vissza, de megálltam az ajtóban.
Meghallottam, ahogy SooRin és az apám beszélgetnek.
- De egyet kérhetek? - szólalt meg apám.
- Igen, persze, mit?
- Maradj JongDae mellett.
- Ott van neki TaeYeon.
- Látom a különbséget a között ahogyan rád néz, meg ahogyan rá..nem vagyok vak és hülye sem. Azt is látom, ahogy te nézel rá.
- Mr. Kim, nekem karácsony másnapján más lett az életem.
Más? Mire gondol?

*SooRin szemszög*
- És szerinted nem lehet visszaállítani? - kérdezte Mr. Kim.
- Majdnem miattam...
- Tudom. Én tudom, hogy nem vagy rossz csak rossz útra tereltek. A véred lehet rossz, de a szíved még lehet jó attól.
- Szerintem senki sem tud már visszahozni a síromból, amit magamnak ástam..
- Itt a víz. - lépett be JongDae.
- Köszönöm! - vette át fiától az italt.
Rám nézett JongDae és muszáj volt megszólalnom.
- Nekem mennem kell. Gyógyuljon meg és sajnálom. - léptem ki az ajtón.

*JongDae szemszög*
- Menj már utána! - szólt rám apám.
- Van neki más, aki beszél vele.
- Higyj nekem, nincs. Eredj!
- Hát jó!

*SooRin szemszög*
- Oh, szia, SeHun! - vettem észre a folyosón álló fiút.
- Máris mész?
- Igen, sietek, bocsi!
- Oké, szia!
Lefelé lépcsőztem amikor utánam szólt egy hang: SooRin!
Megállás nélkül haladtam el az emberek mellett a lépcsőn lefelé. Hirtelen megfogta a kezem valaki, amibe azonnal belehasított a fájdalom hegeim miatt.
- Kérlek, várj! - hallottam meg JongDae hangját.
- Mennem kell, JongDae! - léptem lejjebb három lépcsőfokot.
- Szakítottunk TaeYeonnal.. - mondta, mire valahogy egy szál ember sem volt a lépcsőkön.
Megfordulva visszanéztem rá.
- Ezt miért kellett elmondanod?
- Gondoltam, tudnod kell.
- Szerintem neked is tudnod kéne valamit... - sóhajtottam.
- Mire célzol?
- Kérdezhetek valamit? - bólintott egyet. - Kedvelnéd azt, aki megpróbálta megölni az apád?
- Miért kedvelném?
- Na, látod. Én tudom, ki volt az.. - vettem egy mély levegőt. - De nem mondhatom el, mivel akkor más lenne minden és talán rosszabb lenne..
- SooRin, miről beszélsz? - nézett értetlenül.
- Akkor kezdődött, amikor elrohantam a házatokból... - kezdtem el mesélni és mindent elmondtam neki. - Ezért vagyok itt. - fejeztem be és hajtottam le fejem. - Sajnálom!..
Mire felemeltem a fejem JongDae sehol sem volt. Ezért visszafogva a sírást és megharapva szám távoztam az épületből. Kint HyunSeung kocsijának támaszkodva várt már rám.
Szótlanul csak beültem az anyósülésre és csendben néztem ki az ablakon.

*JongDae szemszög*
Ez most komoly? Hogy tudtam elengedni? Mi?
Ezernyi kérdés kavargott a fejembe és el kellett tűnöm előle. Visszamentem apámhoz, de a szoba ablakából pont láttam, ahogy SooRin beszáll a fekete autóba. Összeszorult a szívem.
- Jól vagy, fiam? - kérdezte apám.
- Elmondott mindent SooRin. - néztem rá.
- És most, hogyan tovább? Hagytad elmenni. Valószínű, hogy nem látod többet. - háborodott fel.
- Uram, vége a látógatási időnek. - lépett be egy nővér.
- Máris. - szólaltam meg. - Apa, légyszíves, ne stresszelj és pihenj! Holnap jövök.
- JongDae, én megbocsátotam neki. - mondta majd kizavartak a helyiségből.
Hazafelé kullogtam SeHunnal. Zsebre tettem kezem és úgy haladtam előre gyökkettővel.
- Mi bajod, hallod? - szólalt meg.
- Hát csak...
- Meg se kellett volna kérdeznem..- szakított félbe. - SooRin, ugye? - tartott egy kis szünetet, amíg bólintottam. - Nekem elmondhatod, mi a baj. - veregette meg vállam.
- Nem volt sohasem az enyém, de vissza akarom kapni SooRint..

*SooRin szemszög*
- Mi volt bent? - törte meg a csendet HyunSeung.
- Semmi. - válaszoltam röviden.
- Valami ba...
- Nem akarok többet találkozni vele.. - szakítottam félbe mondatát.
- JongDaevel? - szónélkül, mivel úgyis tudta a választ..

13.fejezet vége

12.fejezet

Szilveszteri kimenő
~

*SooRin szemszög*
A pár órás alvás után is úgy pattant ki szemem, hogy még én sem hiszem el.
Kikászálódtam az ágyból és megnéztem, hogy még mindig nyitva van-e az ajtó. És igen nyitva volt. Kimentem a mosdóba, elrendeztem magam és átvettem ruhám. Egy fekete farmer, fehér mintás póló és egy inget rávettem még. Majd bakancsom is felvettem a szobámban. Megfogva táskám lebaktattam a konyhába, ahol ott találom HyunSeungot is.
- Megint korán keltél? - kérdezte mosolyogva.
- Ahogy látod.
- Szerintem ez kellhet majd. - nyújtotta át bőrdzsekim.
- Kössz. - vettem át tőle.

Hirtelen észrevettem, amint ránéztem, hogy szőke lett a haja.
- Te hogy lettél szőke? - hökkentem  meg.
- Cho ötlete volt, hogy ne ismerjenek fel. Nem érted, hogy mitől fél. - legyintett.
- Jól áll. - biccentettem oldalra fejem, mire elvigyorodott.
Ujjatlan pólójában észrevettem alkarjain lévő tetoválásait. Nem kérdeztem rá, de nem bírtam nem odafigyelni. Mindkét alkarján egy-egy számsor szerepelt.
- Mit nézel ennyire? Tetszik a látvány? - vigyorgott.
- Ne áltasd magad. - nevettem.
- Kérsz tojást? - kérdezte.
- Aha. - vontam meg vállam.
Átadott egy tányéron rántottát majd mikor elfogyasztottam felvettem bőrdzsekim.
- Menni is akarsz? - nyelte le saját étele utolsó falatját.
- Egy napot kaptam. - fontam össze karjaimat.
- Jó menjünk! - sóhajtott felvéve dzsekiét.
Beültünk egy fekete autóba és beindította a motort.
- Hova először? - kérdezte.
- Hát..- törtem fejem majd elvezettem arra a helyre ahol Tiffanyékkal és a többiekkel gyűltünk össze.
Leállítva a motort megszólalt HyunSeung.
- Mi ez a hely?
- Ez volt a találka helyünk pár emberrel. Pontosabban tízzel.
- Bemenjek?
- Jöhetsz, de valamit mondanom kéne ki vagy. - gondolkoztam.
- Improvizálásról hallottál már? Csak húzod a saját időd.
Kiszállva a kocsiból ismét ismerős érzés fogott el. Ahogyan meglátom az épületet, amikor odasétálok az ajtóhoz, amikor belépek, minden ugyanaz volt csak én nem.
- Hahó? - nyitottam ki az ajtót.
- Igen. - szólt egy hang.
De mikor teljesen kinyitottam az ajtót megláttam a srácokat.
- SooRin? - kerekedett el Tiffany szeme. - Úristen! - ugrott a nyakamba. - Miért nem hívtál? Hol voltál? - kezdett el kérdezősködni.
- Hogy vagy, SooRin? - szólalt meg SungJong.
- Jól, jól..az egész helyzetet nehéz lenne elmagyarázni és nem is tehetem és ez is hosszú sztori. Csak annyi a lényeg, hogy szeretnék elköszönni tőletek.
- Mi? - esett kétségbe SooKyu.
- Nem mondom azt, hogy nem találkozunk többet, talán később egyszer, de a közel jövőben nem nagyon. Az okát nem árulhatom el.  Szeretnék mindenkinek megköszönni mindent. Nagyon. Befogadtatok és a barátaim lettetek. - könnyeztem be. - Nem tudom ezt visszaadni.
- Szeretünk! - ordította WooHyun, MyungSoo, DongWoo és SungYeol egyszerre.
- Én is titeket. - mosolyodtam el.
Körbe néztem a srácok között, de Yixinget nem találtam.
- Yixing hol van? - kérdeztem.
- Elvonón. - válaszolta SungGyu.
- Mi? - akadtam ki.
- Amióta elmentél kicsit túlzásba vitte az ivást. Berakták valahova, ahol még látogatni sem lehet. - magyarázta tovább.
- Ez mind az én hibám..
- Nem a tied! Mi nem vettük el tőle. - szólalt meg Hoya.
- Nem lehet látogatni, tényleg? - sóhajtottam.
Mindenki rázta a fejét.
- Akkor légyszi mondjátok meg neki, hogy sz...viszlát. Oké? De én megyek, mert sok dolgom van.
- Tényleg nem maradsz? - ölelt át Tiffany.
- Nem lehet. Amikor tudom és lehet megmagyarázom.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra. - szorongatott meg SooKyu.
- Tartsd meg ezt a stílust, csajszi! - figyelmeztetett Tif.
- Rendben. Srácok! - fordultam a fiúk felé. - Légyszíves..
- Most valami nyálas jön. - szólalt meg DongWoo.
- Csajozzatok be végre! - csapkodtam végig a hét ütődött fejét. - Értettétek?
- Igen! - válaszolták egyszerre.
- Ha valaha talán évek múlva találkozunk akkor azt akarom látni, hogy több lány van a csapatba. Ja, és lányok! - fordultam vissza a csajok felé. - Ti meg karoljatok fel egy-egy fiút. Innen is tudtok. - kacsintottam a fiúk felé biccentve.
- Rendben, SooRin. - bólintottak.
- Sziasztok! - köszöntem el.
- Csókolom! - hallatszott még, amint kiléptem a házból.
Kilépve láttam ahogy HyunSeung a falnak támaszkodva várt.
- Oh, itt vagy? - szólaltam meg.
- Mehetünk is? - kérdezte.
- Igen. - bólintottam majd beszálltam a kocsiba.

*Tiffany szemszög*
- Miért hazudtunk neki? - vettem mély levegőt.
- Miért kéne tudnia? - kérdezett vissza WooHyun.
- Mert megérdemli.
- Yixing azt kérte, ne mondjuk el neki! Kész téma vége.

*SooRin szemszög*
- Hova? - kérdezett rá ismét HyunSeung.
- Nem tudom, hol laknak.. - dőltem hátra az ülésen.
- Kik?
- Két barátnőm. - válaszoltam amikor elhaladtunk a park mellett. - Várj! Ott vannak! Állj meg! - vettem észre YuRit és HyoYeont.
Kiszálltam és odarohantam hozzájuk. Ők sétálva beszélgettek, én meg gondoltam nem szólalok meg.
- Miért ilyen anyukád? - kérdezte HyoYeon.
- Oh, ki tudja, de hagyjuk. - legyintett.
- Ja, igen hagyjuk! - szólaltam meg mosolyogva.
Ledermedve megálltak és hátra fordultak.
- Soo...SooRin? - dadogott HyoYeon.
- Szellemet láttatok? - vigyorogtam. - Ölelést! - tártam szét kezeim.
- SooRin! - öleltek át. - Hol voltál? Egy hete nem láttunk.
- Hosszú. Annyit el tudok mondani, hogy sajnálom. Yixing bandájával lógtam vasárnapig, aztán elmentem a Kim házból.
- Mesélj már kérlek! - nézett szemembe HyoYeon.
- Egy kicsit. És röviden. - válaszoltam. - Szóval elvitt Yixing a bandájához karácsonykor. Cigiző, ivó banda. Hét fiú és plusz két lány. Jó fejek, kedvesek. Az egyik lány miatt nézek most így ki. Amúgy aznap meg TaeYeonnal elment randizni JongDae szóval..Kétszer berúgtam azalatt az idő alatt vasárnapig. Mi van még? - hadartam. - Megcsókolt Yixing, amikor másodszor voltam részeg akkor pedig JongDae a hátán cipelve vitt haza.
Tátott szájjal néztek barátnőim.
- Szóval sok minden történt.
- Várj, Yixing megcsókolt? - szedte össze a infómorzsákat YuRi.
- Nekem miért nem ilyen eseménydús a szünetem? - nyavalygott HyoYeon.
- Hidd el, nem akarsz a helyembe lenni. Ja és kiderítettem, hogy beszédes részeg vagyok.
- Mi? - hökkent meg HyoYeon.
- Sokat beszél és igazat mond, ha részeg. - magyarázta YuRi.
- Jah. - nevetett HyoYeon.
- Hiányoztatok! - könnyeztem be ismét. - De csak el akartam köszönni. Nem megyek majd a suliba se. Szóval talán ez az utolsó, hogy találkozunk.
- Ne, ne, ne! - ellenkezett HyoYeon.
- Mi történt ilyen kevés idő alatt? - kérdezte YuRi.
Óvatosan odanéztem a kocsira, ami mellett HyunSeung állt.
- Nem mondhatom el. Sajnálom..de nélkületek túl se éltem volna a sulit. Meg ezt az egészet. A világ legjobb barátnőit kaptam. - mosolyogtam. - Nagyon hiányozni fogtok!
- Ne mondj ilyet! - háborodott fel YuRi. - Ígérd meg, hogy fogunk még találkozni. Ígérd meg! - könnyezett be.
- Megígérem! - öleltem át barátnőimet. - De most mennem kell. Van hely, ahova még el kell mennem.
- Rendben, de kérlek vigyázz magadra. - szorított meg HyoYeon.
- SooRin, tudnod kell, hogy JongDae mit mondott nekem még egy hete. - szólalt meg YuRi. - Megkérdeztem, hogy mit akar, hogy vele legyél vagy hogy te boldog legyél. Azt mondta, tudja a választ.

Zitao

- Köszönöm YuRi,hogy elmondtad. HyoYeon, vesd rá magad Zitaora. Sziasztok! - lépkedtem vissza felé az autó irányába.
Beültem a kocsiba és elhajtottunk.
- Itt is végeztünk? - szólalt meg HyunSeung.
- Igen..- sóhajtottam.
- Hova tovább?
- Az előző otthonba. - mondtam majd elnavigáltam a Kim házhoz.
Ültem több, mint tíz percet még az autóban és kerestem a lehetséges kimeneteleket.
- Mire vársz? - nézett rám HyunSeung.
- Nem tudom..-haraptam be a szám.
- Félsz valamitől?
- Talán? - néztem rá.
- Na, menj, mert csak elfecsérled az időd.
- Hát jó..- szálltam ki, de még megálltam a kapu előtt.
Biztos be akarok menni?
Hátra pillantottam a kocsira, HyunSeung meg intett, hogy menjek be.
Beléptem a kapun és megfogtam a bejárati ajtó kilincsét. Benyitottam és előjött az összes emlék, ami valaha is itt történt. Amikor először beléptem és amikor utoljára.
Becsuktam magam mögött az ajtót csendben és elkezdtem sétálni a házon belül. A földszintről felnéztem az emeletre. Eszembe jutott az, amikor JongDae megjelent a korlátnál az első napomon itt.
Fellépcsőztem és megláttam azt a helyet, ahol aludtam JongDaevel. Tovább mentem, be a volt szobámba. Sokkal több minden történt itt, mint gondoltam volna. Kitárt ablakok fogadtak és azt éreztem, hogy nem is történt semmi. Leültem az ágyra és felelevenítettem egy csomó emléket. Amikor JongDae bevallotta, hogy kedvel vagy amikor megcsókolt, de azok is, amikor sírtam miatta. Viszont azok is, mint például amikor Mrs. Kim átadta a telefont, amikor karácsony előtt beszéltem vele. Vagy amikor odaadta JongDae nekem szánt ajándékát.
Ránéztem a polcra és még mindig ugyanott volt a könyv. Fogtam egy lapot és ráírva egy üzenetet beleraktam a könyvbe majd letettem az ágyra.
- JongDae! Megjöttünk! - ordított Mrs. Kim.
- Megyek! - hallatszott a szomszéd szobából.
Nagyot sóhajtva álltam a szoba közepén.

*JongDae szemszög*
- Megyek! - válaszoltam anyám ordítására.
Kimentem szobámból és mielőtt lementem volna a lépcsőn elhaladva SooRin volt szobája ajtaja előtt észrevettem, hogy nyitva van. Beljebb löktem az ajtót, de senki nem volt bent. Nagyot sóhajtva becsuktam az ajtót.

*SooRin szemszög*
Hallottam, hogy megáll valaki az ajtó előtt, ezért elbújtam, de amikor becsukta az illető az ajtót előjöttem. Majd amikor már csak lentről hallatszott fel a beszélgetés kimerészkedtem a szobából. A korlátnak támaszkodva figyeltem a lentiek beszélgetését. Majdnem elsírtam magam, mikor észrevettem Mr. Kim, Mrs. Kim és JongDae között lévő kislányt.
- HyeMi.. - suttogtam szám elé rakva kezem.
Mrs. Kim elhozta őt?
Lelépcsőztem és az utolsó fokon megállva HyeMi észrevett.
- Unnie! - rohant felém ordítva.
- HyeMi. - mosolyogtam miközben átölelt.
- SooRin? - képedt el Mrs. Kim.
- Sziasztok! - integettem. - Elköszönni jöttem.
- Hova mész, unnie? - nézett fel rám HyeMi.
- Nem mondhatom el, de megígérem, hogy még látjuk egymást. - simogattam meg HyeMi fejét.
- HyeMi, azt a szobát kapod, ami SooRiné volt. - magyarázta Mrs. Kim.
- De tessék úgy hagyni, ahogy most van. - mosolyogtam.
- Megnézhetem a szobát? - kérdezte izgatottan HyeMi.
- JongDae, mutasd már meg neki. - szólt fiára Mrs. Kim.
- Ne, megmutatom én. - legyintettem. - Gyere! - fogtam meg HyeMi kezét.
Fellépcsőztünk az emeletre és beléptünk az előbb említett helyiségbe. Megint nagyot sóhajtva becsuktam az ajtót.
- HyeMi, kérhetek tőled valamit?
- Mit? - nézett rám furán.
- Ezt a könyvet.. - vettem fel az ágyról JongDae ajándékát. - ..kérlek őrizd meg nekem. És ha egy nap újra találkozunk, oda tudod adni. Rendben? De ha már annyi idős leszel, amennyi most én elolvashatod. Ja és bízz JongDaeben, mert jószívű csak makacs néha és még ő se tudja, mit akar. Jó tesód lesz. Kérlek, legyél jó húga. - könnyeztem be.
- Ne sírj!
- Boldog vagyok, HyeMi. Tudod, ez a hely a legjobb, ahova csak kerülhettél volna. Szeretni fognak. Legyél jó gyerek! Vigyázz magadra.
- Így hagyok mindent, ahogy van. - mosolygott rám.
- Köszönöm. Tudod, itt nagyon sok emlék született a fejembe csupán egy hét alatt.
- Ha boldog voltál, miért mentél el?
- Ezt nehéz neked megmagyarázni. De egyszer majd megtudod. És ha rám hallgatsz sosem leszel szerelmes, de ezt te döntöd el, remélem jobban cselekszel, mint én. Nem érted, de majd egyszer.
- Mindenhez kicsi vagyok. - durcázott be.
- Te is mindent átélsz majd, de én melletted leszek, ígérem. Meg Mrs. Kim is, aki az anyukád lesz.
- Köszönöm, SooRin! - ugrott a nyakamba.

*JongDae szemszög*
Felmentem a lányok után, majd az ajtón túl hallottam a párbeszédet.
- Ha boldog voltál, miért mentél el?
- Ezt nehéz neked megmagyarázni. De egyszer majd megtudod. És ha rám hallgatsz sosem leszel szerelmes, de ezt te döntöd el, remélem jobban cselekszel, mint én. Nem érted, de majd egyszer.
- Mindenhez kicsi vagyok.
- Te is mindent átélsz majd, de én melletted leszek, ígérem. Meg Mrs. Kim is, aki az anyukád lesz.
- Köszönöm, unnie! De unnie legalább azt mond el, hogy miért mentél el?
- Volt egy fiú, akit kedveltem, de megváltozott minden más.
- Múlt idő?
- Hogy kedveltem vagy kedvelem?
- Igen. - nevetett HyeMi.
- Jó kérdés, HyeMi.
- Unnie, nem maradsz még egy kicsit?
- Egy napot kaptam..
- Mi?

- Semmi..talán pár órát, de most pakolj ki. Addig úgy is szeretnék beszélni Mrs. Kimmel.

*SooRin szemszög*
- Rendben. - bólogatott HyeMi.
Kinyitottam az ajtót és ott állt JongDae. Kikerülve őt lementem a földszintre.
- SooRin, el sem hiszem, hogy itt vagy! - hatódott meg Mrs. Kim.
- Én sem hiszem el.
- Szeretnék elköszönni. - jelentettem ki. - Azt nem tudom, találkozunk-e még, de köszönöm. Mindent, amit adtak nekem. Sosem tudom visszaadni. A szüleim biztos örülnek, hogy ilyen kedves barátokat találtak anno.
- Mesélték valaha a szüleid, hogyan jöttek össze? - kérdezte Mrs. Kim.
- Nem. - ráztam fejem.
- Még az oviban. Ott összebarátkoztak. Suliba is együtt jártak. Aztán középiskolába is, ahol már párként voltak együtt. Azután megszülettél te, együtt neveltek, és aztán együtt is haltak meg. - mesélte könnyezve, de közben mosolyogva.
- Tényleg? - bólintott. - Úristen! - borultam a nyakába. - Köszönöm, hogy volt az anyukám helyett anyukám.
- Nincs mit köszönnöd. Én azt remélem, hogy találsz egy olyan embert, aki mellett a fájdalmak ellenére is tudsz mosolyogni. Akár megbántott vagy akár haragszol rá az emléke mindig mosolyra késztet.
- Ha már volt?
- Akkor nem szabad elengedni. Ha én így tettem volna, nem lennék Mrs. Kim.
- Én nem akarok Mrs. lenni. - hajtottam le fejem.
- Majd rájössz, hogy jobb más oldalán lenni, mint egyedül.
- Igen, jó, nem egyedül lenni. - jött le JongDae.
- Én legalább tudnék egyedül létezni. Túl sok is jutott.
- Unnie! - szólt a korlát felől HyeMi.
- HyeMi, érdekel, hogy ki miatt mentem el? - néztem rá miközben jött lefelé.
- Igen. - állt meg az utolsó lépcsőfokon.
- Az miatt aki bevallja, hogy kedvel, de utána az engem terrorizálók egyikével jön össze. - néztem JongDaere. - Nem is tudtad, ugye JongDae? - sóhajtottam. - YoonAh egyik csatlósa, TaeYeon és ő is segített neki a szekálásomban.
- SooRin..biztos megbánta..- szólalt meg Mrs. Kim.
- Tényleg, biztosan. De az milyen, hogy a szerelmének nem mond el ilyet? - dühítettem saját magam.
- Miért te elmondanál mindent annak, akit szeretsz? - nézett rám JongDae.
- Igen, JongDae, el. De sajnos nincs szerelmem. - vontam meg a vállam és szorítottam össze a szám. - HyeMi, gyere ide. - öleltem meg a kislányt. - Vigyázz magadra! Mr. Kim és Mrs. Kim köszönök még egyszer mindent, amit adtak. - fordultam feléjük. - A szüleim boldogok, remélem. JongDae..-álltam elé. - Köszönöm. Azt, hogy megtanítottál arra, nem kell egyből bízni valakiben. Remélem boldog leszel. - öleltem át majd el is távolodtam tőle. - Megérdemlitek egymást.. - vettem mély levegőt. - Mr és Mrs. Kim annyit kérnék, vigyázzanak HyeMire. HyeMi, nőj nagyra. Tudod, még visszajövök, amiért el kell jönnöm. JongDae, tőled azt, hogy dönts végre. Na, én megyek is. Tudom, merre van a kijárat.
- Nem akarsz maradni? - kérdezte kerek szemekkel HyeMi.
- Legalább vacsira? - ajánlotta fel Mrs. Kim.
- Nem lehet. De köszönöm. Viszlát! - nyitottam az ajtót.
- Esküdj meg, hogy eljössz még! - szólt még utánam HyeMi.
- Megesküszöm, hogy eljövök az életem árán is hozzád. - mosolyogtam a kislányra majd kiléptem az ajtón.
Kimentem a kapun is amikor JongDae utánam jött.
- SooRin! - szólalt meg.
- Mi van? - fordultam vissza dühösen.
- Kedvelsz még?
- Azok után? JongDae, tényleg sok mindent köszönhetek, de tőled csakis egyet, amit már mondtam. Megtanítottál arra, hogy ne bízzak elsőre bárkiben. - fordítottam hátat. A sarkon pedig megláttam TaeYeont. - JongDae, YuRival beszélgettél még azon a pénteken, amikor átjöttek. Mi a válaszod? Boldognak akarsz tudni vagy azt akarod, hogy veled legyek? - fordultam felé három lépésre tőle.

*HyunSeung szemszög*
A kocsiban ülve vártam, amíg SooRin végre kijön. Addig elpihengettem, amikor hangos veszekedésre eszmélek fel. Végig hallgatom csendben a beszélgetést.

*SooRin szemszög*
- De tudod, JongDae, én helyetted is tudom a választ!
- Honnan tudnád te azt?! - emelte fel hangját.
- Nem leszek veled, de talán boldog igen.
- SooRin? - lépett JongDae mellé TaeYeon.
- Már csak te hiányoztál! - csapta össze tenyereim.
- Valami rosszat csináltam? - nézett ártatlan pofival.
- YoonAh barátnője lettél, aki kipécézett magának, te meg segítettél neki! Mondjuk. - magyaráztam el neki.
- Igaz ez, TaeYeon? - fordult felé barátja.
- JongDae, én hát csak..azóta más vagyok.. - próbált mentegetőzni.
- TaeYeon, a múltat nem lehet megváltoztatni. - nézett rám JongDae.
- Nem, de még egy esélyt lehet adni akárkinek. - pillantottam TaeYeonra. - Én megbocsátok neked, tudom, hogy YoonAh az oka mindennek. Bennem van egy kis harag irányodba, de sajnálat is. Dühös vagyok, mert nem tudsz önálló döntéseket hozni, sajnálat pedig azért, mert nem tudok segíteni. De viszont örülök, hogy végre nem csak YoonAh pincsikutyájaként látlak.
- SooRin, köszönöm, hogy ezt elmondtad. Én viszont kérdeznék valamit? Mindkettőtöktől. - hajtotta le fejét.
Egyszerre fordultunk TaeYeon felé.
- JongDae, kedveled SooRint? SooRin, kedveled JongDaet? - tette fel a kérdést felemelve a fejét és minket nézve.
Rápillantottam JongDaere, ő pedig rám..

12.fejezet vége