17.fejezet

Tényleg Amerika? (Pt.1)
~

A szívem szinte már a torkomban dobogott, amikor JongDae ajka hozzáért az enyémhez.
Az esőben JongDaet átölelve álltam.
- SooRin, el fogunk költözni. - szólalt meg.
- Miattam, ugye? - néztem rá.
- Igen. Nem akar több sérülést a családba. - túrt bele vizes hajába.
- Bocsánat. - hajtottam le fejem.
- Miért kéne? Ha nem teszed meg, nem találkozunk. - mosolygott.
- De most meg elmentek. Valamiért úgy érzem, hogy valaki nem akarja, hogy egymás mellett legyünk. Mindig akad valami. Kérlek, csak ígérd meg, hogy nem felejtesz el.
- Hétvégén utazunk.
- Ígérd meg!
- Téged, hogyan tudnálak elfeledni? Tizenöt éve ismerlek. - nézett rám csillogó szemekkel. - Megígérem.
- Haza kéne mennem, de nem akarok.
- Elkísérjelek?
- Nem lehet. Idehívok valakit. - ráztam meg fejem.
- Na, legalább csak induljunk el, amíg telefonálsz.
- Rendben. - indultam el.
Útközben felhívtam HyunSeungot és két perc múlva mellém hajtott az ismerős jármű.
- Mennem kell. - sóhajtottam. - Kérlek, érj haza egészben. - simogattam meg karját majd beszálltam az autóba.
Amint becsuktam az ajtót és elhajtottunk. A visszapillantó tükörbe meglátva a távolodó alakot elszomorodtam.
- HyunSeung, én nem akarok elmenni innen. - szólaltam meg.
- Nincs választásunk. Vagy nevelőintézetbe mész.
- Legalább lesz ott ismerős. - nevettem.
- Mi?
- Aki miatt más útra léptem, bekerült. Ha nem is ismerem meg, akkor talán nem is ilyen lennék most. Bár van egy csomó ilyen, hogy ha őt nem ismertem volna meg, akkor..szóval már meg sem lepődöm. Nagyon régen nem beszéltem amúgy vele, de talán még jobban felkavarná a dolgokat.
- Nagyon régen beszéltél velem ilyenekről ha jól emlékszem. Mióta újra jársz suliba, más lettél.
- Tudom. Sok minden változott.
- Én meg azt tudom, hogy a te életedbe csak ő létezik. - parkolt le, de észrevettem más kocsikat.
- Ezek rendőrautók? - kérdeztem.
Kiszálltunk és bemenve a házba láttam, amint bilincset raknak Chora.
Nem próbált meg ellenkezni, hagyta az egészet.
- Cho, mi történt? - kerekedtek ki pupilláim.
- Az őrsre magukat is bevisszük. - szólalt meg az egyik egyenruhás.
Majd betessékeltek az egyik járőrkocsiba és elhajtottak az előbb említett épületig. Ott pedig egyesével beültettek minket egy-egy szobába.
Pár perc múlva bejött a helyiségbe, ahol én ültem egy rendőr és elkezdett kérdezősködni.
- Mióta volt a házban?
- Elmondaná mi a fene folyik itt? - akadtam ki.
- Bejelentés érkezett, hogy az emlegetett nevén, Cho követte el a Mr. Kim elleni gyilkossági kísérletet. Mit tud az ügyről? - kérdezte halál higgadtan.
- Ott voltam aznap.
- Mr. Cho vallomása szerint ön csak elterelésnek volt ott. Ő követte el a gyilkossági kísérletet. - magyarázta belelapozva egy füzetbe.
- Én tettem. Ismerem Mr. Kimet is.
- Önszántából akarta lelőni? - dőlt kicsit előre székében.
- Uram! - lépett be egy másik rendőr. - Jönnie kéne.
- Máris. - állt fel és becsukta maga után az ajtót.
Egyedül maradtam a szobába. Járt a lábam idegességemben.
~
Pár perc múlva megjelent az előbbi rendőrtiszt Cho társaságában.
- Mi történt? - kérdeztem.
- SooRin, most figyelj rám. - nézett a szemembe. - Letartóztattak. Börtönbe kerülök. De tudd, hogy én hívtam ki a rendőröket azért, hogy jobb apa legyek vagy legalább ember. Kérnék tőled viszont valamit. Az öcsémnek mond meg, hogy sajnálom.
- Ki?
- Tudod.
- Mr. Kim? - hökkentem meg.
- Csak élj újra úgy, mint azelőtt. Ne foglalkozz semmivel.
- De én tettem. - fordultam a tiszt felé.
- Csak engem próbálsz védeni, de én sok mindent tettem és mindezt bosszúból. HyunSeungot is csak belerángattam az egészbe. De őt is beviszik. Mind a ketten ártottunk neked. Jó vagy legbelül csupán a külső tényezők miatt lettél az, aki.
- És ha én szeretek így élni?
- Nem szeretnél. Szia, SooRin. Az unokaöccsémre meg vigyázz. - mosolygott rám, ahogy még azelőtt még soha.
- Olyan volt nekem, mint az apám. - szóltam még utána.
- Köszönöm. - mondta, majd becsukta a rendőr az ajtót.
Cho olyan volt, mint egy könyv. A külső dolgok változtak, de belül ugyanaz maradt. Miattam feladta magát, hogy engem mentsen, hogy ne kerüljek nagyobb bajba. De miért?..
~
Amint elhagyhattam az őrsöt körülnéztem. Hova menjek most? Az üres házba?
Eldöntöttem, hogy sétálok.
Elballagtam a suliig és megálltam a kapu előtt. Sikerrel kinyitottam azt majd belépve elsétáltam az udvar egyik részében található kosárpalánkig.
Nagyot sóhajtva gondolkoztam el, mit is tettek most értem Choék.
El is sírtam magam.
~
Megrezzent telefonom. HyoYeon hívott.
- Igen? - vettem fel.
~ Oh, SooRin, jól vagy? Olyan fura a hangod. Baj van? - aggódott.
- Nincs, nincs..
~ Még egy nincs és el is hiszem.
- Vannak dolgok, amiket nem tudsz vagyis nem tudhatsz.
~ Na!
- Minden annyira megváltozott. Sok dolgot pedig nem értek, miért történik.
~ SooRin..
- Mennem kell, HyoYeon. Szia!
~ Szia..
Letettem majd ott ácsorogva a palánk előtt, még egyenruhában lehajtottam fejem.
Emeld fel a fejed, SooRin.
Kimentem a suliból és elkezdtem ismét ballagni ezúttal a Kim ház felé. Mikor odaértem a ház elé ismét megnéztem készülékem és tárcsázni kezdtem.
- Mrs. Kim! - szóltam bele. - Szeretnék Mr. Kimmel beszélni. Tudja adni? - néztem fel a házra. - Várjon! Inkább átmehetek? Személyesen szeretném mondani.
~ SooRin, persze, persze. - érkezett a válasz.
Benyitottam a kapun majd a bejárati ajtót is kitártam és belépve Mrs. Kim arca köszöntött.
- SooRin, te, itt. Ilyen későn? Miért mászkálsz az utcán? Nem zavar, hogy itt vagy, de nem kószálhatsz kint.
- Mr. Kim. - fordultam férje felé. - A bátyja üzent, hogy sajnálja.
- Mikor találkoztál te azzal a nem normálissal? - kérdezett vissza.
- Vele éltem eddig. Jó, nem csak vele. Hosszú sztori. De csak ma tudtam meg, hogy a testvére.
- Hogy keveredsz te mindig ilyen helyzetekbe?
- Én se tudom.
- Tudom, hogy sajnál mindent, de mindegy már.
- Én lemaradtam valamiről? - nézett rám Mrs. Kim.
- Én...
- Nem számít SooRin. - mosolygott Mr. Kim.
- Nem maradsz itt, SooRin? - kérdezte egy kis csend után Mrs. Kim.
- Hm? - kaptam fel a fejét.
- Miért nem alszol itt? - ismételte meg.
- Nem, nem. - ellenkeztem.
- De és maradt ruhát itt amibe tudnál aludni. Na! - mosolygott.
- Rendben. - bólintottam.
- Jaj de jó! - vidult fel arca.
- Addig felmegyek az emeletre. - szólaltam meg.
- Jó jó. Én főzök vacsit. - vigyorgott továbbra is.
Felbaktattam a lépcsőn és nyitódott JongDae szobájának ajtaja. Kilépett rajta a szoba tulajdonosa, s mikor észrevett nem tudta hirtelen, szerintem, hogy igaz ez vagy csak álom. Elkerekedett szemekkel nyelt egy nagyot.
- SooRin? - kérdezte egyet felém lépve.
- Igen. - mosolyodtam el.
- SooRin. - mondta majd átölelt.
Lehunyva szemem átkaroltam derekánál.
Ismét itthon.
- Nagyon más lettem. - szólaltam meg még mindig hozzábújva. - De ha veled vagyok nem tudok másképpen viselkedni.
Elmosolyodva állam felemelve belenézett szemembe.
- Minden egyes alkalommal mikor a szemedbe nézek újra beléd szeretek, SooRin.
Felcsillant szeme és újra elmosolyodott.
Kérlek, csak most maradjon így minden..
~
- HyeMi. - szólaltam meg az ablakban ülve. - Tényleg semmit nem változtattál a szobán?
- Te kérted, unnie. - vigyorgott. - Négy nap múlva elköltözünk. Te nem jössz?
- Nem lehet, HyeMi. Be kell fejeznem a sulit végre.
- Végre?
- Megígérem, hogy egy nap, mondjuk tíz év múlva ugyanezen a napon elmesélek mindent, ami azóta történt, hogy eljöttem az árvaházból. Rendben?
- Tartsd is be! - ráncolta össze homlokát.
- Én minden ígéretemet betartok.
- Szeretnék olyan lenni, mint te. - jelentette ki.
- Miért? Én csak szerencsétlen vagyok, HyeMi.
- De közben mégsem látszik ha valami fáj vagy ilyesmi. Felnézek rád.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Na, aludj most már.
Betakartam majd lekapcsoltam a lámpát.
Visszaültem az ablakba és kifelé bámultam.
- Unnie.. - szólalt meg.
- Igen?
- Örülök, hogy itt vagy. - jelentette ki. - Jó éjt!
- Én is. Jó éjszakát! - sóhajtottam majd már csak HyeMi szuszogását hallottam.
A jó idő miatt kinyitva maradt az ablak. Az emlékek megint megrohamoztak. Ahogy az ablakban ülök és meghallom JongDae hangját.
- Ébren vagy még? - suttogta.
- Igen. - válaszoltam.
- El kell mennem Amerikába.
- Tudom, JongDae. - sóhajtottam.
- Jó éjszakát, SooRin.
- JongDae, én itt fogok maradni. Mindegy, mi lesz.
- Tudom, SooRin. - vett nagy levegőt. - Jó éjt!
- Neked is. - néztem ki az ablakon majd bealudtam.

*3 nappal később*

Ebben a három napban a Kim házban aludtam és ismét otthon éreztem magam.
Péntek reggel felkeltem majd felöltözve elindultam a suliba JongDaevel.
Beérve a suliba ismét a három napja már minden reggel megkapott szöveggel szólalt meg HyoYeon.
- Ah, újra együtt jártok suliba? - kérdezte mosolyogva.
- HyoYeon, csitt! - szóltam rá.
Majd rápillantottam mellettem ülő JongDaere, aki csak vigyorogva hallgatta.
- Te meg mit vigyorogsz? - röhögött YuRi.
- Csak hallgatom a beszélgetést. - bólintott.
- Tényleg holnap elutaztok? - érdeklődött HyoYeon kicsit elszomorodva.
- Mindjárt jövök. - vettem észre YoonAht.
Ezalatt a három nap alatt kicsit hatott a terv, miszerint DongWoo az tetteti, hogy YoonAhval együtt van vagy ilyesmi.
YoonAh éppen kiviharzott a teremből, mikor utána mentem.
- YoonAh! - szóltam utána. - YoonAh. - futottam utána a folyosón, amikor bement a lánymosdóba és magára zárta a wc ajtaját. - YoonAh? - kérdeztem bekopogva az ajtón.
- Hagyj, Shin! - szipogott.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Mit érdekel az téged?
- YoonAh, én kedves vagyok általában, de még veled is azok után, amit csináltál. - akadtam talán kissé ki.
- Ne legyél kedves velem, SooRin. - sóhajtott. - El fognak válni a szüleim. DongWoo pedig randira hívott. - bökte ki.
- A szüleid miatt nem kell ilyenkor aggódnod. Csak mond el nekik, te hogyan érzel és azt is, hogy ugyanúgy szeretni fogod őket. DongWooval meg mit problémázol? Kedves, helyes srác.
- Talán igazad van. - szipogott.
- Tudod, ilyenkor el kell mondani a barátoknak ezeket, akik adnak tanácsot és segítenek. Én a barátomnak tartalak, YoonAh.
- Köszönöm, SooRin, de sajnálom. Mindent, amit tettem ellened. - szabadkozott.
- YoonAh, én már megbocsátottam és szerintem néha csak emészted magad belülről. Hagyod, hogy a féltékenységed irányítson. Nem mondom azt, hogy én még nem voltam féltékeny, de ez emberi dolog, amit meg kell tanulni kordában tartani. Nekem sem megy még, de nem teszek olyanokat, hogy másnak fájjon. Addig nem mennék el.
- Köszönöm, SooRin. - nyitotta ki az ajtót letörölve könnyeit.
- Bármi is jön a barátokra számíthatsz. És ne úgy szerezz barátokat, hogy megfélemlítesz pár embert.
- Rendben. - sóhajtott.
- DongWooval meg menj el. Mit árthatna? - simogattam meg vállát, majd együtt tértünk vissza a terembe.
Mindenki kerek szemekkel nézett rám és egykori "ellenségemre".
~
A suliból miután elköszönt mindenkitől JongDae, hazaindultunk.
- Annyi hely van itt a környéken, amihez emlékek fűződnek. - sétáltunk. - De az fájt a legjobban amikor szilveszterkor elköszöntél tőlem. Utána két hónapig nem láttalak. - nézett rám JongDae.
- Elmeséltem, hogy miért. Sajnálom, JongDae.
- Ah, tudom, tudom. Csak az a két hónap fáj, amikor nem láttalak. - mosolyodott el és fogta meg kézfejem.
- Még mindig tetszem? - néztem a szemébe.
- Nem.. örökké és minden pillanatban szeretni foglak! - ölelt át szorosan.

Ne engedj el soha..

17.fejezet vége